Általában az Egyesült Államokat tartják a szexbotrányba keveredett politikusok temetőhelyének, szemben Európával, ahol a közvélemény sokkal megengedőbb választott vezetőik kalandjaival kapcsolatban. Ám nem mindig volt ez így: a hatvanas években John Fitzgerald Kennedy elnöksége alatt a Fehér Házban olyan jelenetek zajlottak, amelyek mellett Bill Clinton napirendje akár puritánnak is tűnhet, ám erről a korbeli közvélemény mit sem tudott, így politikai következménye valószínűleg akkor sem lett volna, ha az 1963-ban meggyilkolt Kennedy kitölti a 4 vagy 8 éves mandátumát. (Azóta Bill O’Reilly és más életrajzírók könyveiből tudható, hogy Jacqueline Kennedy inkább vidékre vonult a gyerekekkel, amikor az elnök már a szeme láttára szeretkezett az elnöki uszodában két titkárnőjével).
A fordulatot az 1988-as elnökválasztási kampány hozta, amikor a demokrata favoritot, Gary Hart szenátort újságírók rajtakapták, amint szeretőjével egy washingtoni szállodában találkozik. A politikus először tagadott, majd egy hét múlva visszalépett a jelöltségtől, miután a Washington Post megszellőztette egy újabb félrelépését. Hart volt az első politikai nagyágyú az Egyesült Államokban, akinek karrierjébe került a hűtlenség. Kiderült, hogy a közvélemény nem bízik olyan politikusokban, akik becsapják a hozzájuk legközelebb állókat: feleségüket és gyermekeiket.
Nem véletlen, hogy Amerika azóta sorozatban szállítja a politikai szexbotrányokat. Nem azért, mintha a tengerentúli közszereplők fékezhetetlenebbek lennének, mint máshol élő kollégáik, hanem azért, mert a közvélemény elvárja, hogy a vezetőik döntései átláthatók legyenek, vagy legalább ne hazudjanak, ha rajtakapják őket. Ugyanakkor működik a megbocsátás is: Bill Clinton, ha nehezen is, de kiállt a nyilvánosság elé, és bocsánatot kért, így megúszta a Monicagate-et (és a többi félrelépését is). Nem úgy John Edwards volt alelnök-jelölt, aki rákbeteg felesége mellett létesített kapcsolatot kampányalkalmazottjával.
Az amerikai sajtó partner a szexbotrányok feltárásában, így az Egyesült Államokból hallhatunk számtalan olyan sztorit, mint az erotikus szelfiket küldözgető Anthony Weiner képviselőé volt, a négycsillagos tábornok és volt CIA-igazgató David Petraeus szeretőjének fenyegető e-mailjeiről vagy Eliot Spitzer New York-i kormányzó 80 ezer dolláros luxusprostituáltjairól nem beszélve.
Időnként egészen különös esetek is előfordulnak, mint például Larry Craig republikánus képviselő sztorija, aki a minneapolisi repülőtéren bukott le, amikor a vécében ülve ajánlatot tett a szomszédos ismeretlennek. Az illető történetesen rendőr volt, aki feljelentette Craiget zaklatásért. 2001-ben napokig foglalkoztatta az amerikai sajtót Mark Stanford kormányzó eltűnése. A politikus azt mondta feleségének, hogy túrázni megy az Appalach-hegységbe, ám kiderült, hogy közben Argentínába is kiruccant egy bohém hétvégére szeretőjéhez. 2012-ben a pizzakirály, Herman Cain bukott le az elnökválasztási kampány közben szeretőjével, és nem kell nagy merészség ahhoz sem, hogy feltételezzük: a most induló kampányidőszakba is becsúszhat valakinél ilyen morális banánhéj.
Európában más a mérce: Franciaországban az elnökök hagyományosan szeretőt tarthattak anélkül, hogy a sajtó – legalábbis hivatali idejük alatt – megszellőztette volna ezt. Francois Hollande-nak is bukósisakban kellett a fotóriporterek szeme előtt a szeretőjéhez mopedeznie ahhoz, hogy lebukjon. Politikai következménye azonban nem lett sem ennek, sem a lebukását követő zajos válásának. Még Silvio Berlusconi vesztett a legtöbbet a „bunga-bunga partikon”, de ő is inkább azért, mert az európai és hazai politikai ellenfelei hasznosnak látták, ha eltakarítják a Lovagot a porondról. Az európai sajtó a toleranciát, a magánélet sérthetetlenségét mantrázza a politikusok félrelépéseivel kapcsolatban, miközben a hétköznapi embereknek egy átlagos állásinterjú előtt is tudniuk kell azt, hogy átvizsgálják profiljaikat a közösségi oldalakon. Az európai uralkodóházak prominensei is szinte mindent megengedhetnek maguknak (János Károly egykori spanyol királytól kezdve Károly és András brit hercegeken át Albert monacói hercegig), és a titkosszolgálatok is inkább szeretnek úgy kompromittáló adatokat gyűjteni, hogy azok ne a sajtó kezébe kerüljenek, hanem a kiszemelt politikusok „fogására”
legyenek alkalmas eszközök. Egyik kedvenc fogás, ami a hírek szerint sokszor bejön, az, hogy a külföldi utak során szakszóval honey-trapet (mézes csapdát) állítanak, az illető feltételezett érdeklődésének megfelelő korú és nemű prostituáltakkal. Aki belesétál a csapdába, onnan kezdve irányított politikussá válhat anélkül, hogy a közvélemény erről tudomást szerezne. Ennek a gyakorlatnak is üdvös ellenszere lehetne az, ha Európában – közelebbről Magyarországon – is nyilvánosság előtt zajlanának a szexbotrányok, már ha vannak.
2015. 05. 15. (XIX/20)
