Kádár János, valamint az MSZMP 1962-ben, a VIII. pártkongresszuson hirdette meg az „aki nincs ellenünk, az velünk van" politikai üzenetét. A Kádár-rezsim igyekezett kiegyezni a történelmi egyházakkal, valamint arra törekedett, hogy megnyerje a hazai értelmiséget. A pártkongresszus egy új korszakot hirdetett meg, és a rezsim egyszer és mindenkorra le akarta zárni az 1956-os forradalom utáni megtorlás korszakát: 1963-ban több mint négyezer ember nyerte vissza szabadságát.
A kádári politika elérte, hogy a növekvő életszínvonalért, egy viszonylagos jólétért cserébe a társadalom elismerje az egypártrendszert, elnézze szabadságjogainak korlátozását, valamint feladja politikai jogait. A hatvanas években az embereket már jobban érdekelte a televízió által közvetített Ki mit tudű, mint Nagy Imre vagy a több száz kivégzett forradalmár.
Ezt az enyhülést érzékelhették azok az egykori szentesi párttagok, akik 1962-ben egy névtelen levelet juttattak el az MSZMP Központi Bizottságához, hogy felhívják a figyelmet egy tizenhat évvel azelőtt történt brutális gyilkosságra. „Adjunk igazságos és becsületes rehabilitációt az ártatlanul meggyilkolt Lakos József szentesi rendőrkapitánynak és meghurcolt családjának." A levél írói még azt is hozzáfűzték, hogy „egész Dél-Magyarország örömmel venné", ha az esetet kivizsgálnák. A névtelen levél beindította a belügyi gépezet működését, és egy vizsgálat erejéig leporolták a Lakos-gyilkosság elkövetőinek - Dadi Imrének és társainak - az aktáit.
2010. 01. 15. (XIV/2)
