A mai kor embere nemcsak abban van kiszolgáltatva a médiának, hogy mi a legtrendibb divat vagy mi az az akció, amiről semmiképpen sem szabad lemaradnia, hanem abban is, milyen embernek kellene lennie. Ráadásul az utóbbi évek könyvkínálata ontja magából az önsegítő remekműveket, amik az egyébként is hangos emberek számára próbálnak segítséget nyújtani abban, hogyan győzzék meg a környezetüket tehetségükről. Világunkban, ahol az extrovertált személyek kommunikációja számít kívánatosnak és „normálisnak”, a csendes emberek háttérbe szorulnak mindazzal együtt, amit tudnak és nyújthatnának. Sylvia Löhken könyvében a probléma eredetétől indul el, majd belülről kifelé haladva boncolgatja az introverzió tulajdonságait.
Honnan ered a probléma?
(Az extrovertált) Sigmund Freud és (az introvertált) Carl Gustav Jung együtt folytatták kutatásaikat. A modern pszichoanalízis alapjaként Freud a szexualitást jelöli meg a tudatalatti fő hajtóerejének, Jung viszont ellenkezve kollégájával más tartalmaknak is teret engedett. Az eltérő elméleti alapfeltételezések nagyban befolyásolták kapcsolatukat és közös munkájuk eredményeit, ezért úgy döntöttek, inkább különválnak. A konfliktus a későbbiekben visszaköszönt, amikor Jung introverzióról és extroverzióról szóló kutatását Freud nárcizmusról szóló műveiben jellemzi. Ugyanis Freud az introverziót negatívnak állítja be, míg az extroverziót egészségesnek és pozitívnak ítéli – világít rá Marti Olsen Laney 2002-ben megjelent könyvében. Ennek ismertetése után teszi fel Sylvia is a kérdést: „Lehetséges, hogy az introverzióval kapcsolatos negatív megítélés, amely még napjainkban is felfedezhető, egy extrovertált tudósnak az introvertált kollégájával való összeveszéséből volna eredeztethető?” Annyi azonban biztos, hogy most, száz évvel később is ugyanezzel a vélekedéssel találkozunk digitális világunkban.
2017. 01.13. (XXI/02)
