Elie Wiesel: Kezünkben a válasz

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

„Egyetlen tisztességes ember is képes változást hozni”

„Tanú vagyok, nem bíró. De a megöltek nevében nem bocsáthatok meg, csak a magam nevében. A háború után azt hittük, bizonyos dolgok többé nem történhetnek meg, hiszen láttuk, hová vezet a gyűlölet. És most ismét nyilas egyenruhában látok masírozni fiatalokat Budapesten, akik nem törődnek azzal, micsoda fájdalmat okozott már ez az egyenruha az én népemnek, a zsidó népnek. Mi történt a magyar társadalommal? Miért nem kiáltanak, hogy ezt nem tűrik meg maguk között?” Elie Wiesel, aki a saját bőrén tapasztalta, hová vezet a gyűlölet, fájdalmasan vegyes érzésekkel utazik el Budapestről. És nekünk bele kellett nézni a szemébe, amely oly sokat látott.

Most, első hivatalos útja végén, számos találkozó után milyen benyomása alakult ki Magyarországról? Ön úgy látja, hogy maga mögött hagyta már a múltat?

- Őszintén? Én úgy látom, nem számolt még el a múltjával. Vannak még dolgok, amiket egyáltalán nem értek. Először kaptam Magyarországra hivatalos meghívást, elsősorban a Chabad mozgalom meghívására jöttem, de találkoztam többek között a köztársasági elnökkel és a miniszterelnökkel is. A parlamenti meghallgatás fontos állomás volt, ugyanakkor megmagyarázhatatlan számomra, hogy ha egyszer meghívtak, miért hangozhattak el a jelenlétemben számomra mélyen sértő szavak. Ha ez része a magyar  politikai etikettnek, akkor minden okunk megvan az aggodalomra! Ha így lehet viselkedni a magyar parlamentben, akkor milyenek lehetnek a valódi fasiszták? Meg voltam döbbenve, hogy Balog Zoltán, az emberi jogi bizottság elnöke politikus létére képes volt felhasználni ezt az alkalmat arra, hogy arrogánsan és érzéketlenül nyilatkozzon meg a jelenlétemben a zsidó néppel szemben. Ezt felháborítónak, sértőnek és megbocsáthatatlannak tartom!

Gondolja, hogy létrejöhet olyan jobboldal, amely mentes az antiszemitizmustól és a cigánygyűlölettől?

- Kell, hogy létezzen ilyen! Ha nem lenne, mi értelme lenne a küzdelmünknek? Én azonban hiszek abban, hogy fontos küzdelmet folytatunk. Vannak itt jószándékú, tisz- ­tességes emberek, akikben él a lelkiismeret, akik közül senki nem mondott volna olyasmit, amit ott hallottam. A csütörtök esti rendezvény a Hetek Klubban nagy bátorítást jelentett a számomra, már csak a rengeteg fiatal miatt is, akik részt vettek rajta. Bár igaz, a fasiszták között is sok a fiatal. Láttam a képeket a budapesti holokausztmúzeumban, ami egyébként egy nagyon jó múzeum, ahogy nyilas egyenruhában masíroznak. Még gyerekeket is láttam közöttük egyen­­ruhában, az ő egyenruhájukban! Mit tesznek ezekkel a gyerekekkel? Megmérgezik a lelküket, az erkölcsi érzéküket! Meg­döbbent, hogy ma Magyarországon létezhet fasiszta, illetve neofasiszta párt, létezhet egy antiszemita, rasszista mozgalom, noha mi még itt vagyunk, még élnek túlélők! Nagyon megdöbbentett, amit itt tapasztaltam, erre nem számítottam, éppen a múlt miatt, Magyarország múltja miatt. Az embereknek tudniuk kell, mit jelent a múlt a jelenre nézve. Nagyon aggaszt a magyar társadalom állapota, ha ezt képes csendben megtűrni újra.

Mi lehet az a magyar társadalomban, ami miatt ilyen mélyen tud gyökerezni benne a gyűlölet?

- Mivel nem élek itt, erre sajnos  nem tudom a választ. Csak azt tudom mondani, hogy nagyon aggaszt a helyzet, és emiatt nagyon vegyes érzelmekkel térek vissza innen Amerikába.

Mire gondol, mit kellene tenniük az embereknek az antiszemitizmus ellen? Vagy inkább törvényekre lenne szük­ség?

- A törvény megfogalmazását szük­ségszerű lépésnek tartom. Beszéltem Sólyom László köztársasági elnök úrral, találkoztam Bajnai Gor­don  miniszterelnök úrral is. Én mindenképpen egy olyan törvény meghozatala mellett vagyok, amely elítélné a holokauszt tagadását, törvénysértésnek, bűncselekménynek minősítené, ahogy történt Németországban vagy Franciaországban. És azután lehetne dolgozni a gyűlöletbeszéd-törvényen, hogy az olyan beszéd, amely erőszakra bujt, törvénysértésnek minősüljön. Ezt el is mondtam előttük. Az elnök úr, aki jogászprofesszor volt, azt hangsúlyozta, hogy egy ilyen törvény megalkotása  nem egyszerű. Meg kell hogy mondjam, nem voltam elégedett a válaszával.

Úgy véli, ezek kifogások?

- Igen, ezek szerintem kifogások, amit én nagyon sajnálok, mert egyébként jó benyomást tett rám az elnök úr. De később megtudtam, hogy személyesen ő akadályozta meg, hogy átmenjen a gyűlöletbeszéd törvénye. Nyilván megvan a maga logikája, de ez a logika semmiképpen nem az én logikám. Hiszen amíg nincs ilyen törvény, addig a fasiszták továbbra is pré­­dikálják a gyűlöletet.

Mivel járulhatunk hozzá a helyzet javulásához, mit javasol?

- Hogy legyen magukban több bátorság, legyenek elszántak, mondják azt: „Ez nem mi vagyunk! Mi törvényt akarunk, az emberek törvényt akarnak!" És  ha a vezetők ezt maguktól nem is akarnák, az emberek vegyék rá őket, hogy meghozzák ezeket a törvényeket.

Mi az, ami a látogatása során mindezek ellenére reményt adott?

- Nézze, akikkel én személyesen találkoztam az elmúlt negyvennyolc óra alatt, a Chabad zsidó mozgalom tagjai, az újságírók és még sokan, mind nagyon jó emberek. De főleg a csütörtök este nagyon különleges volt. A parlamenti találkozó is jól sikerült egyébként, ezért is sajnálom, hogy az az ember egy olyan témát hozott fel, egy olyan oda nem illő hangot ütött meg, ami árnyékot vetett az egész találkozóra. Abban sem vagyok biztos, hogy a sajtó egyáltalán felfigyelt-e erre, írt-e egyáltalán erről. Mindenesetre a csütörtök esti Hetek Klub egy nagyszerű rendezvény volt. Kiváltképp azért, mert olyan sok fiatal vett rajta részt, és hallhatta mindazt, amiről ott szó esett. Ezt mindenképpen bátorítónak találom. Bízom abban, hogy ők Magyarország, és  nem a fasiszták!

Gondolja, hogy inkább egyenesen a fiatalokhoz kellene szólni?    Mi az, amit egy tinédzser tehet a rasszizmus ellen?

- A fiataloknak, különösen ha még tinédzserek, először is jó tanárokra van szükségük. A tanárokat kellene képezni, előadásokat, tanfolyamokat szervezni szá- mukra. Fontos, hogy megfelelő ismeretük legyen a múltról, legalább a közelmúltról. A diákok pedig ezután már feltehetik nekik a kérdést: „Mit tesztek a jövőnkkel?" Kérdőre vonhatják a fasisztákat: „Szégyent hoztok az országunkra, bennünket pedig kétség- beejtetek!"

Hogy látja, más kelet-európai országok mit kezdtek ezzel a helyzettel?

- Mindegyikről nem tudok, én Románia helyzetét ismerem. Romániában felállítottak egy nemzetközi bizottságot, amelynek én lettem az elnöke, és a legnevesebb történészeket hívták meg. Intézetet alapítottak Bukarestben az én nevem alatt. A legjobb történészek vettek részt a konferencián, és ha megkésve is, de ott már elérkezett a pillanat, amikor  nagyon őszintén szem­­benéztek a múlttal. Volt bátorságuk hozzá, hogy szembenézzenek a teljes igazsággal, bár Romániában is sokáig tagadták, talán még konokabbul, mint a magyarok, de végül szembenéztek a múlt tragikus igazságával. Az az érzésem, hogy a magyarokban is megvan a szándék a szembenézésre, ugyanakkor itt vannak a fasiszták és az antiszemiták, akik ugyan kisebbséget alkotnak, de ennek a kisebbségnek nagy hangja van! Mindenütt felszólalnak, megírják a véleményüket, internetes oldalaik vannak, és amit mondanak, az rendkívül visszataszító.

Ha az Ön példáját nézzük, mindenképpen van lehetőség arra, hogy azok is hallassák a hangjukat, akik ezzel nem értenek egyet. Mondana néhány példát a saját életéből, amikor hatással tudott lenni az eseményekre?

- Obama elnök a hatodik amerikai elnök, aki alatt szolgálom az emlékezés ügyét. Mindegyikkel alkalmam volt személyesen is találkozni, és kérdéseket feltenni nekik, amikre készséggel válaszoltak, még ha a válaszukat nem is találtam mindig kielégítőnek. Amikor Reagan elnök németországi látogatásra volt hivatalos Kohl kancellár meghívására a megbékélés jegyében, éppen egy ünnepségen vettem részt a Fehér Házban. Kiderült, hogy a meghívás részeként Reagan el fog látogatni egy temetőbe a második világháború áldozatainak sírjához, köztük SS katonák sírjához. Bár az ünnepség témája egész más volt, nyilvános kéréssel fordultam Reagan elnök úrhoz, kértem, hogy ne menjen oda, mert véleményem szerint az ő helye nem ott van, hanem az áldozatok sírjánál. Több mint ötven szenátor írta alá ezek után a petíciót Reagannek, aki ugyan végül mégis ellátogatott a bitburgi temetőbe, de a hivatalos programba utólag bekerült egy rövid bergen-belseni látogatás is, Németországban pedig ennek hatására újra előkerült a holokauszt témája, és újabb tisztázásokra került sor. Idén nyáron Obama elnök meghívott, hogy együtt látogassuk meg Buchenwaldot. Engem az utolsó percben kért fel, hogy én legyek a harmadik felszólaló vele és Angela Merkel német kancellárral együtt. Az Air Force One fedélzetén együtt töltöttük az egész napot, ezalatt olvastam át az elnök kairói beszédét is, és rámutattam azokra a pontokra, amelyeket kritikusnak találtam. A beszéd még Buchenwald előtt hangzott el, és én úgy láttam, hogy a látogatás  nagy hatással volt az elnökre. Azt gondolom, az elnök megértette, mit kifogásoltam a beszédében. A magyar köztársasági elnöktől is megkérdeztem, hogy miért nem állnak ki a gyűlölet ellen.

Mire számít a közeljövőben Izraellel kapcsolatban?

- Én azt láttam, hogy minden egyes amerikai elnök már a mandátuma elején azt a célt tűzte maga elé, hogy  békét teremtsen a Közel-Keleten, és én ezt természetesen nagyon becsülöm bennük. Később aztán rájöttek, hogy ez nem olyan egyszerű. Ez egy rendkívül összetett probléma mind történelmi, mind politikai, mind geopolitikai, mind vallási szempontból; minden szempontból. A legfontosabb a jószándék, és én bízom benne, hogy ez megvan.

A Hetek Közéleti Klubban

A Hetek Közéleti Klub rendezésében az emberi jogok világnapján, múlt csütörtökön tízezres antifasiszta nagygyűlést tartottak a Hit Parkban, amelynek fő elő­adója Elie Wiesel, Nobel-békedíjas író volt. A forró hangulatú rendezvényen számos magyar és kül­földi politikus, művész, tudós, rabbi, lelkész és közé­leti szereplő vett részt. Az alábbiakban Wiesel elő­adásának szerkesztett szövegéből olvashatnak részleteket.

A zsidó nép történetében soha nem volt jobb a kapcsolat zsidók és keresztények között, mint jelenleg… Itt vannak Önök, barátaink, és egyúttal szövetségeseink is. Közös ellenség ellen harcolunk. Ez az ellenség a rasszizmus, a fasizmus, az antiszemitizmus, a bigottság és a fanatizmus… Hadd mondjak el egy történetet. Martin Bubert egyszer meghívták egy ökumenikus rendezvényre, ahol azt mondta: „Hölgyeim és uraim, van bennünk valami közös: mindnyájan a Messiásban hiszünk. Önök abban hisznek, hogy már eljött, és majd visszajön. Mi abban hiszünk, hogy még nem jött el, de el fog jönni egy szép napon. És amikor eljön, majd megkérdezzük: Járt már Ön itt korábban is?” Azt mondják, Buber így folytatta: „Remélem, hogy nagyon közel leszek hozzá, és azt fogom súgni a fülébe: Kérlek, erre ne válaszolj!” Tehát szeretném elmondani, hiszem, hogy Önökkel együtt várjuk a Messiást, ahogy a régi ima szól: „Mindennap várjuk, és ha késik is, hisszük, hogy egy nap megérkezik…”
Régebben nagy téma volt akadémiai körökben, mindenütt Európában, hogy mi a megfelelő reakció arra a jelenségre, amit nagyon elégtelen szóval holokausztnak nevezünk. Én azon az állásponton voltam, hogy csakis a Messiás eljövetele lehet a megfelelő válasz erre az eseményre. Ugyanis, amikor a Messiás eljön, akkor az egész világ megváltozik, és barátságosabb, befogadóbb világgá lesz. És az emberek, férfiak, nők egyaránt, tisztelni fogják egymást…
Gyermekkoromban, kis szülővárosomban, Má­ra­marosszigeten mindennap, mikor a zsinagógába mentem imádkozni vagy tanulni, át kellett mennem mindig az út túloldalára, hogy ne kelljen elmennem a templom mellett. Ugyanis féltem. A bennem élő gyermek félelemben élt. És most itt állok Önök előtt barátként, és azt állítom, hogy mindnyájan ugyanabban a világban élünk, és megérdemeljük, hogy mindnyájunkat úgy kezeljenek, mint egy közös sorsnak a részeseit, partnereit. El nem tudják képzelni, milyen hála van a szívemben amiatt, ahogyan Önök Izrael államát támogatják. Izrael az én nemzedékem számára olyasmit jelent, amit Önök talán el sem tudnak képzelni. Micsoda történelmi megtapasztalás! Soha egyetlen nép, amelyet száműztek a földjéről, nem tért még így vissza régi hazájába…

Hadd fejezzem be egy történettel. Én jobban hiszek a kérdésekben, mint a válaszokban. Ha nem tudom egy kérdésre a választ, őszintén beismerem, és inkább elmondok helyette egy történetet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy császár, aki meghallotta, hogy a birodalmában egy isteni erővel felruházott ember él: tud olvasni a felhőkből. Ahogy a felhők elhaladnak egy város fölött, amikor a szél fúj, a felhők alakjából ki tudja olvasni, hogy mit üzen a szél az egyik embertől a másiknak. A madarak nyelvét is érti. Sőt, más emberek gondolatában is tud olvasni. A császár így szólt: „Találkozni akarok ezzel az emberrel!” Nem volt könnyű

megtalálni, de egy császárnak jó rendőrsége van, végül csak megtalálták. Elhozták a császár elé, aki ezt kérdezte tőle: „Igaz az, hogy tudsz a felhőkből olvasni?” Az így felelt: „Igen, felség.” „És a szél hangját is érted?” „Igen, felség.” „És tényleg érted a madarak nyelvét? És tudsz olvasni mások gondolataiban?” „Igen.” Erre azt mondta a császár: „A hátam mögött, a kezemben van egy mad

ár. Él, vagy nem?” A bölcs attól  tartott, hogy az uralkodó mindenféleképpen ellene fordítja a dolgot: ha azt mondja, él a madár, akkor gyorsan megfojtja, hogy neki legyen igaza. Ezért így vá­laszolt: „Felség, a válasz az Ön kezében van.”
Előadása után fiatalok – többek között – ezt a kérdést intézték Elie
Wiesel­hez:

– Mit tapasztalt az elmúlt napokban Magyarországon, mennyire sikerült a magyar népnek feldolgozni a holokausztot? Kinek a feladata, hogy az új generációban, a mostani fiatalokban tudatosítsa a múlt veszélyeit?
Az író válasza:
– Nagyon köszönöm a kérdést. Látom, Ön egy fiatalember, és azt kell mondanom: a válasz az Ön kezében van…
Nem szeretnék úgy elmenni, hogy egy kérést ne hagyjak magam után. Magyarország mély erkölcsi válságon megy keresztül. Ne engedjék, hogy a múlt undok kísértetei visszahozzák a múlt szörnyűségeit! Ne engedjék, hogy az antiszemitizmus teret nyerjen! Ne felejtsék el, hogy Auschwitz nem lett volna lehetséges antiszemitizmus nélkül! Ne felejtsék el, hogy minden kisebbségnek vannak jogai! A romáknak is. És mindenképpen szeretném, ha mindnyájan tudnák, hogy Önök tudnak változtatni! Ne felejtsék el: kiáltsanak teljes erejükből!

Csak a bűnösök bűnösők

Magyarországon egy jogi csűrés-csavarással mindig valahogy azok kerekednek felül, akik azt mondják, hogy a holokauszt-tagadás tulajdonképpen a szólás szabadságának a korlátozása.
– Pedig ilyen törvény tud létezni olyan nagyszerű országban és demokráciában is, mint például Franciaország. Franciaország nagy humanista tradícióval rendelkezik, és jellemzô a törvényhez való hűség. Bizonyos dolgokban követhetnénk a Francia Köztársaságot. És ugyanígy beszélhetnénk Németországról. Ha ôk megtehetik, akkor önök miért nem tehetik meg? Így akarnak  jobbak lenni? Legyenek más szempontból jobbak!
Szerdán a parlamentben azt mondta, hogy nem érez gyűlöletet Magyarország iránt. Meg tudott-e tényleg bocsátani a magyar nemzetnek mindazért, amit Önnel, a családjával, azzal a közösséggel tett, amelyben élt, a második világháborúban?
– Nem hiszek a kollektív bűnösségben. Én ezt már elmondtam a német parlamentben, amikor  a parlament Berlinbe költözött, és beszédet mondtam. Nem hiszek a kollektív bűnösségben. Az olyan zsidók, mint én, nem hisznek ebben. Mert tudjuk, hogy mit jelent a kollektív bűnös­ségtôl szenvedni. Csak a bűnösök bűnösök. Magyarországgal kapcsolatosan ugyanezt tudom mondani, mint Németországgal kapcsolatban. Csak azok voltak bűnösök, akik a nyilasokhoz, a csendôrökhöz tartoztak. Akik segítettek azoknak, akik élô zsidókat dobáltak összekötözve a Dunába. És azok, akik megvertek minket a gettóban, és föltettek minket a vonatra Szigeten. Azok, ha élnek még, bűnösök. De a gyermekeik nem. A gyermekeik ártatlanok. Nem felelôsek azért, amit Magyarország elkövetett. De azért felelôsek, hogy megôrizzék annak az emlékét, hogy mit tett Magyarország az itt élô zsidókkal 1944-ben.
Mit gondol, gyógymód lehetne mindazok számára, akik ma tagadják a holokausztot, ha elmennének Auschwitzba és látnák az üvegfal mögött kiállított koffereket, hogy felfogják, hány ember életébe került az a gyűlölet, aminek a hagyományát ők továbbviszik?
– Nem, nem hiszem. Azok az emberek, akik tagadják a holokausztot, nagyon különös emberek. Ezek az emberek egy más világban élnek. Egy perverz, eltorzult, ostoba világban. Én is voltam ott, és láttam ezeket a koffereket. Tudja, mi volt ezekben a kofferekben? A zsidó nôk, férfiak és kisgyerekek mindent, amijük volt, ezekbe a kis kofferekbe tettek bele. Ezekben volt a munkájuk, a reményük, az egész életük eredménye. És amikor megérkeztek Birkenauba, egyetlen perc alatt elveszítették. Az emberek meghaltak, de a kofferek megmaradtak.
Én talán csak a szerencsének köszönhetem, hogy életben maradtam.
15 és fél éves voltam, és abban az idôben azokat, akikrôl az SS azt gondolta, hogy tudnak dolgozni, munkára küldték. Odajött hozzám egy ember, és azt mondta, 18 éves vagy. Én azt mondtam, nem. Ô meg azt mondta, de, 18 éves vagy. És az apámnak, aki körülbelül 50 éves lehetett, azt mondta, hogy maga fiatal, 30-32 éves. Hazudnunk kellett, hogy élhessünk. Az apámat és engem munkára vittek, a két nôvéremet szintén, de a nagymamámat, az anyámat, a kishúgomat még aznap éjjel elgázosították.
(Részlet az ATV-n elhangzott beszélgetésbôl Bánó Andrással)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit