Az etruszk farkas és római "kölykei"
Az Appennin-félsziget északi részén letelepült etruszkok eredetéről már az ókorban is sokféle legenda volt forgalomban. A legelterjedtebb eredetmonda szerint a kis-ázsiai Lüdiából kiindulva, Türrhénosz királyfi vezetésével érkeztek meg Itália földjére. Innen ered az etruszkok görög elnevezése: tirrének (görögül türszénoi). Mások szerint viszont az etruszkok azonosak a pelaszg néven ismert – nem kevésbé titokzatos – néppel, amely már korábban településeket alapított az Égei-tenger szigetein.
Etruszk történelem dióhéjban
Az etruszkok keleti származásának elméletét nyelvészeti érvek is támogatják. Írásukat tökéletesen el tudjuk olvasni, hiszen a görögöktől átvett ábécé bet?it használták, ám nyelvük titkait máig sem fejtették meg teljesen. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy az etruszk nyelv erős hasonlóságot mutat bizonyos kis-ázsiai nyelvekkel. A keleti bevándorlás mellett szól az úgynevezett "tengeri népek" listája is, amelyen szerepel egy trsw szógyökkel jelölt nép neve. Ez több tudós szerint a türszénoi népnévnek feleltethető meg. A "tengeri népek" a Merneptah és III. Ramszesz fáraó között eltelt időszakban (i. e. 1230–1170) több hullámban támadták Egyiptomot, miután több égei magaskultúrát sikeresen elpusztítottak. A térségben a bronzkor végét jelentő népvándorlás szereplői között találhatók még a Homérosz megénekelte dardánok, danaoszok és akhájok; valamint a lukkinak nevezett lükiaiak; a serden népcsoport, amely Szardínia szigetét telepítette be; a seqeles néven szereplő szikeloszok, Szicília betelepítői; valamint a Bibliából jól ismert filiszteusok. (A filiszteus eredetkérdésről lásd
Kik azok a filiszteusok?
cím? cikkünket: Hetek, 2000. aug. 12.) Ha igaz, hogy az etruszkok is a "tengeri népek vándorlásával" együtt érkeztek a levantei térségbe, akkor ahhoz
a késő-bronzkori népességkonglomerátumhoz tartoztak, amely a legerőteljesebb befolyást gyakorolta a korai Európa civilizációjára. Ez a betelepedés összhangban áll a történetírás atyjának, Hérodotosznak tudósításával is, aki szerint az etruszkok legendás őse, Atüsz lüdiai király fia, kevéssel a trójai háború után (a mi kronológiánk szerint az i. e. 13-12. században) vándorolt ki hazájából.
Az etruszkok az i. e. 12–8. században jelentős tengeri hatalmat építettek ki (thalasszokrácia). Mint rettegett kalózok, keleten és nyugaton egyaránt legendás akciókat hajtottak végre. Egyes görög híradások szerint magát Dionüszosz istent is elrabolták egyszer; a kor másik tengeri nagyhatalmával, Karthágóval pedig egy atlanti-óceáni sziget birtokjogáért csatároztak. A görög történelemben "sötét kornak" számító, meglehetősen kevéssé ismert időszak végén a tirrének intenzív kapcsolatba kerültek a hellén törzsekkel, akik ekkoriban hozták létre első telepeiket Észak-Itália kikötőiben. Az etruszk–görög kölcsönhatás ettől kezdve nemcsak a kereskedelemben, hanem a művészetekben is érvényesült. Az i. e. 6-5. században a görög befolyás annyira felerősödött, hogy egyes vélemények szerint a hellének gyarmatosították az etruszkokat.
"A babonák szülőanyja"
A Po völgyének termékeny síkságain, valamint a toszkánai és umbriai dombokon megtelepedő tirrének sajátos kultúrát hoztak magukkal, amelyben egyértelműen a keleti elemek uralkodtak. Ezt a babilóni és egyiptomi elemekkel kevert, sajátos civilizációt ugyanúgy átadták az általuk meghódított területek lakóinak, mint a föníciaiak.
Egykor "majdnem egész Itália az etruszkok uralma alatt állt" – írta az idősebb Cato. Az i. e. 6. században maga Róma (Ruma) is egy etruszk monarchia központja volt: etruszk hatást mutató középületekkel, m?alkotásokkal, intézményekkel és vallással. Az etruszk kultúra messzemenőkig rányomta bélyegét Itáliára, behatolt a római műveltség hagyományai közé, s túlélte az etruszk nép és nyelv kihalását is. Szinte jelképes, hogy a capitoliumi farkas (Róma totemállata) is etruszk szobrászok munkája. A monda szerint ez a farkas szoptatta Romulust és Remust, akik közül az előbbi Róma legendás alapítója lett. A rómaiak által megörökített mondákat sok esetben a régészet is igazolta: a vulci François-sír festményei például egy csatajelenetet ábrázolnak Avle és Caile Vipinas (Aulus és Caelius Vibenna), valamint Macstrna (Mastarna) és Cneve Tarchunies Rumach (Gnaeus Tarquinius Romanus) feliratokkal. Mastarna nem más, mint Róma egyik királya, az alkotmányozó Servius Tullius; de a többi névnek is köze van a királyi családhoz. Aulus Vibenna fogadalmi ajándékát pedig meg is találták a régészek Veii egyik szentélyében.
Az etruszk vallás különösen nagy hatást gyakorolt a rómaiakra. Már Livius is úgy beszélt róluk, mint olyan népről, amely "az összes többit felülmúlja vallási buzgalmában", a keresztény Arnobius pedig lényegretapintó tömörséggel "a babonaságok szülőanyjának" aposztrofálta őket. Több etruszk istenség neve közvetlenül átment a latinba: Uni–Juno, Menerva–Minerva, Nethun–Neptunus, Velchan–Vulcanus stb. A nagyszámú főistenség mellett annyi kisebb rend? démont és szellemet tiszteltek, hogy – Varrót idézve – még a számukat és nevüket sem ismerték mindegyiknek. A hím- és nőnem? istenpárok mellett valószínűleg létezett egy ősi istenhármasság is, amely a római Juppiter-, Juno- és Minerva-kultuszszal azonosítható. A római államvallás központi kultuszhelyét, a capitoliumi Juppiter-templomot is veii művészek építették.
Etruszk sír bejárata Cerveteriben. Luxussírok halottaknak Fotó: WBS
2001. 08. 04. (V/31)
