Mint a múlt héten említettük, amikor Jézust megkérdezték, melyik a legfontosabb a Törvény 613 parancsa közül, azt válaszolta, hogy ez: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”; a második legfontosabb pedig: „Szeresd embertársadat, mint önmagadat.” Jézus e szavait, e két legnagyobb parancsot előszónak is tekinthetjük a Tízparancsolat két kőtáblájához. Az első kőtábla tehát nem más, mint a legfontosabb parancs, az Isten iránti szeretet magyarázata, tanítása.
A két legfontosabb útmutatás pozitív parancs, felszólítás: „Szeresd
!” – de az őket részletesen kibontakoztató két kőtáblán többségében tiltások, negatív parancsok állnak: „Ne
!” Az első kőtábla azt mondja el, hogy mit ne tegyünk, ha Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből szeretni akarjuk; a második kőtábla pedig arról beszél: mit ne tegyünk, ha embertársunkat úgy akarjuk szeretni, mint önmagunkat.
Az első kőtábla első parancsa így hangzik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!” (2Móz 20: 2–3)
Isten először is arra emlékeztet, hogy Ő hozott ki bennünket Egyiptom földjéről, a szolgálat, pontosabban a rabszolgaság házából. Szó szerint a zsidóság megmenekülésére vonatkozott ez a mondat – de szimbolikusan minden emberre érvényes. Egyiptom ugyanis a Bibliában a rabszolgaság jelképe; Jób pedig azt mondja, hogy az ember élete ezen a földön olyan, mint egy rabszolga élete, nemcsak fizikai, hanem szellemi és lelki értelemben is (Jób 7:1–6). Salamon szerint is az Isten jelenléte nélkül élő ember a földi élet hiábavalóságának, az élet értelmetlen körforgásának a rabszolgája (Préd 1–2. fejezet). Eszünk, hogy dolgozhassunk, és dolgozunk, hogy ehessünk, majd végül meghalunk, anélkül, hogy az egésznek valami igazi értelme lett volna; s közben gyermekeket nemzünk, hogy ők is ugyanezt az értelmetlenséget csinálhassák. Ráadásul, ahogy az ember egyre előbbre halad az életidejében, egyre inkább azt tapasztalja, hogy nem tudja megvalósítani azokat a célokat, amelyeket valamikor elképzelt: ha korábban még hitt is valami igaz célban, végül rádöbben, hogy nem tudja megvalósítani a földön a létezésének az értelmét.
De Isten ki tudja hozni az embert a rabszolgaság e házából. Először spirituálisan és lelkileg szabadítja fel arra, hogy értelmes életet kezdjen el élni azáltal, hogy felismerve Isten birodalmát, „világát”, és megértve, hogy ő maga is örökké él, már itt a földön elkezdjen az örökkévalóságnak „dolgozni”, és közben magát az örök életre felkészíteni. Ez a „szabadulás Egyiptomból” a „húsvéti bárány”, azaz Jézus Krisztus által valósulhat meg. Isten azért is igényelheti jogosan tőlünk azt az óriási dolgot, hogy teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeressük Őt, mert egyetlen Fiát, Jézus Krisztust áldozta föl engesztelő áldozatul értünk, hogy megmentsen minket az életünk elvesztésétől. Ahogy János apostol fogalmaz: „Szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket!” (1Jn 4:19)
Egy lelkileg is felnőtt ember tehát ezeket a parancsokat már nem azért tartja meg, mert kell, mert fél a büntetéstől, hanem azért, mert viszontszereti Istent. Nem félelemből, hanem szeretetből. Ez az oka annak, hogy a Tízparancsolat nem egy paranccsal kezdődik, hanem ezzel: „Én megszabadítottalak téged a rabszolgaság házából.” Először Isten fejezte ki a szeretetét, mi csak utána kezdjük el viszontszeretni. Ezután a parancsolatok már nem törvények számunkra, hanem útmutatások – a héber tóra szó, melyet törvénynek szoktak fordítani, egészen pontosan útmutatást jelent –, amelyeket nem kényszer alatt, hanem szívünkből, szabadon, saját benső döntésünkből követünk; legalábbis ha szellemileg-lelkileg felnőttünk. De legyünk ebben is őszinték: inkább a kamaszkorban járunk még, félúton a gyermekkor és a felnőttkor között, ennek minden serdülőkori válságával. Ezért, miközben az őszintén hívők már elsősorban szívből, szabadon szeretik Őt, mégis szükségük van az istenfélelemre is, még meglévő rossz hajlamaik miatt.
Az első és legfontosabb tehát Isten iránti teljes szeretetünkhöz: ne legyenek idegen isteneink előtte!
De mi az, hogy „idegen isten”? Régen – és ma is még több civilizációban – az emberek valóban istenként imádtak különböző lényeket. Sőt ma visszatérni látszik ez a szokás nyugati civilizációnkba is, teret hódítanak a távol-keleti sokistenhívő vallások vagy a taoizmus, a buddhizmus és hasonlók. Sőt mindig is lappangva éltek a vallásos világ kultuszaiban itt Európában is idegen istenek. A többistenhívő vallásokban megvan a maga istene a szerelemnek, a termékenységnek, a pénznek, a hírnévnek és sorolhatnánk. Egyes keleti vallásokban több millió istenséget tartanak számon és imádnak az emberek. Modern, szekularizált nyugati civilizációnkban a legtöbb ember már nem imádja ezeket a lényeket, Afroditét, Baált, Istárt, Dianát és a többieket. De azért egy pillanatig se gondolja valaki azt, hogy nekünk nincsenek idegen isteneink! Hiszen az emberek többsége azokat a dolgokat, amelyeket ezek szimbolizáltak, a pénzt, a vagyonosodást, a hírnevet vagy a szerelmet, a munkát vagy a családot, a gyermekét vagy a szórakozását továbbra is az egyetlen Isten elé helyezi értékrendjében.
Ha őszintén meg akarjuk állapítani magunkról, túl minden öncsaláson, hogy kicsoda vagy micsoda is valójában a mi istenünk, kérdezzük meg magunktól: Miért élek? Mi az életem értelme? Mi a döntő tényező nagy és kis döntéseim meghozatalában? Mi az erőm forrása, ahová ha fordulok, újra erőt nyerek? Mi a legfontosabb számomra az életben?
És feleljünk őszintén legalább önmagunknak! Amit e kérdésekre válaszolunk, az valójában az istenünk! Aki a munkájáért él, annak az az istene. Rengeteg munkaimádó ember van. Aki számára a meggazdagodás, jó megélhetés a legfontosabb, annak az az istene. Kultúránkban ma szintén jellemző istenség a szerelem imádása, mely némelyeknél mindent fölülír, néha képesek mindent fölrúgni miatta. Hasonló a pénz, valamint az emberek elismerésének, vagyis a hírnévnek a hajszolása: a sztárkultusz. És van, akinek az idegen istene egyszerűen önmaga. Vagy egy másik ember.
Az embernek még olyan pozitív értékek, mint a hivatása, családja, gyermekei, hazája, tudása stb. is válhatnak idegen isteneivé, ha ők válnak élete értelmévé, mozgatórugójává, erőforrásává. Sok vallásos ember is észrevétlenül ezeket helyezi élete középpontjába, és bár hisz Istenben, de Őt tekinti eszköznek ezekhez, nem pedig fordítva! Vagyis alárendeli Istent saját céljainak, értékeinek. A parancs héber szövege így is fordítható: „Ne legyenek idegen isteneid személyem fölött!” Nem Isten van a céljainkért, hanem fordítva. Ő nem eszköz, nem használati tárgy, nem is a szolgánk. Ha annak tekintjük, nem tudjuk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből szeretni.
(A szerző teológus. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él
című műsorában február 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata.)
2008. 02. 29. (XII/9)
