A hatalomgyakorlás határa a csillagos ég. S ahogy a történelemben számtalanszor tapasztalhatjuk – legitimitásának megerősítése céljából –, még az eget is igyekszik birtokba venni. Ebből a törekvésből származtatható a hatalom szakrális eredetének évszázadokon átívelő gondolata.
A történelemben még a legkiválóbbak sem tudtak szabadulni a hatalom bűvöletétől. Az Isteni színjáték halhatatlan szerzője, aki büszkén hirdeti, hogy „születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az”, Dante a De Monarchia (Az egyeduralom) című vitairatában hitet tesz amellett, hogy „a világ jólétének biztosítására szükség van egyetemes monarchiára, azaz császárságra”. Csak ez az egy személy kezében összpontosuló hatalom képes elejét venni a fejedelemségek közötti érdekellentéteknek, hiszen – s itt a megfellebbezhetetlen tekintélyű bölcselőt, Arisztotelészt idézi – „a sok uraság mindig baj, azért csak egy legyen az úr”. A viszály, a széthúzás s egyáltalán mindenféle harc és háborúság az egy kézben összpontosuló világuralom következtében véget ér. Beköszönt a zavartalan békesség kora. Megvalósul a közjó, és semmi sem állhat az emberek boldogulásának útjába. Ennek mielőbbi megvalósítása Isten akaratára vezethető vissza, mivel – Dante álláspontja szerint – „a világuralom, vagyis a császári méltóság közvetlenül Istentől függ” (lásd 3. könyv).
Dante Monarchiája tematikusan ahhoz a szellemi küzdelemhez tartozik, amelyet a művet teljes terjedelmében elsőként fordító (1921) tudós piarista, Balanyi György tanulmányméretű bevezetőjében ezzel a megjegyzéssel jellemez: „A középkor legsajátabb, legállandóbban és legtöbb szenvedéllyel vitatott problémája az egyház és állam, illetve konkrét megtestesülésük: a pápaság és császárság egymáshoz való viszonyának kérdése volt.” Skolasztikus módszerrel és alapossággal könyvtárnyi vitairat született – az „ imperium” vagy a „sacerdotium” elsőbbségét bizonyítandó – az egymással szemben álló publicisták tollából. S mivel a hatalom elsőbbségéről folyt a vita, ezért a küzdelem nem is maradhatott elméleti síkon, s az úgynevezett invesztitúraharcban érte el a csúcspontját.
Így aztán nemigen lepődhetünk meg azon, hogy Danténak ezt az utópisztikus vitairatát a maga korában nagyobb érdeklődéssel fogadták, mint főművét, az Isteni színjátékot. Talán ezért is érthető, hogy Márai A kassai polgárok című drámájában Dante mint a Monarchia szerzője kerül említésre.
S itt akár abba is hagyhatnánk a hatalommal kapcsolatos, immár csak kultúrtörténeti szempontból értékelhető viták ismertetését, hiszen régóta nincs már császárság, s – VI. Pál óta – a pápák sem viselnek hármas koronát.
Ámde ha ma Magyarországon a hatalom birtokosai részéről politikai nagygyűlésen hangzik el a kijelentés, hogy „Isten a világtörténelem ura”, akkor valami mégis aktualizálódni látszik letűnt korok túlhaladott vitáiból, amelyek éppen az Isten akaratára való hivatkozással kívánták elfogadtatni a hatalomról vallott elveiket.
Hívő ember nem kételkedhet a kijelentés igazságtartalmában. Isten valóban a történelem ura. De azt is illik tudnunk, hogy ezt a teológiai meggyőződést inkább eszkatologikus értelemben valljuk, és senki sem vállalkozhat arra, hogy a történelem egyes eseményeit közvetlenül Isten akaratára vezesse vissza. Mert a vallási meggyőződés alapján az úgynevezett üdvtörténeti eseményekben lehet és kell a gondviselő Isten akaratát fölfedezni, ez azonban az úgynevezett profán történelmi eseményeket vizsgálva már jóval kevésbé lehetséges. A hívő ember legfeljebb csak a történelem végcélját illetően foglalhat állást a kinyilatkoztatásra hagyatkozva, nevezetesen, hogy a végső időkben megvalósul az Isten országa. Ahogy a Szentírásban olvashatjuk: „Akkor Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).
Mi és mások
Ha azonban egy frissen hatalomra jutott, önmagát történelmi jelentőségűnek tartó (vö. forradalmi, rendszerváltó) párt politikai rendezvényén hivatkoznak Isten történelmi szerepére, akkor az egy olyan téves felfogásnak nyújt tápot, mely szerint az ő hatalmuk is isteni eredetű. Ez pedig már csak egy tyúklépésre van attól az önhittségtől, hogy az illető párt önmagát, kiváltképp vezetőjét, Isten kegyelméből való apostoli hatalomviselőnek aposztrofálja. Ami annál is indokoltabb feltételezés, mert korábban azt a híresztelést terjesztették, hogy az illető párt első számú vezetőjének szülőfalujában ajánlotta föl Szent István király a koronát a Magyarok Nagyasszonyának.
Danténak és kortársainak a tévedése naivitással menthető. Egyszerűen föl sem vetődött bennük – talán éppen szilárd keresztény hitük miatt – az egyeduralom körülményei között olyannyira kézenfekvő lehetőség: a hatalommal való visszaélés gondolata. A hatalomgyakorlást a szolgálat szellemében képzelték el: eszerint a világon uralkodó császár minden ember szolgája lesz. Minden az övé, ezért nincsenek, nem is lehetnek a saját érdekéből fakadó, önző kívánságai. Mindene megvan, csak a rábízottak jólétéről való önzetlen gondoskodás marad számára az elvégzendő feladat. S mivel hatalma az Istentől való, erkölcsi szilárdságához nem férhet kétség. Így a közjót szolgáló feladatát a legjobb képessége szerint el is fogja végezni.
Naiv, utópisztikus fölfogás ez a javából. De a maga korában érthető és értelmezhető álláspont. A 21. században persze anakronisztikus. Hiszen a mi generációnk, ha másból nem, hát akkor a 20. század túlhatalmi törekvéseiből származó katasztrófák révén megtanulhatta a leckét: a korlátlan egyed-uralmat nemcsak a közjót figyelmen kívül hagyó, hanem egyenesen emberellenes, diktatórikus magatartás jellemzi. Végső soron minden humánus érték megsemmisítése.
Nem véletlen, hogy éppen ezekre a jelenségekre reflektált – az úgynevezett frankfurti iskolához tartozó Theodor Adorno nyomán – a szociológia, amikor kidolgozta a tekintélyelvűség ismérveit. A jellemző tulajdonságok között említi azt a „mi” és „mások”, két csoportra történő leegyszerűsített felfogást, amely a mi oldalunkon való csoportot egyértelműen igaznak, jónak, értékesnek – adott esetben kereszténynek és nemzetinek – vallja, míg a másik oldalon lévőket gonosznak, hazugnak, csalónak – adott esetben korruptnak, vallás- és magyarellenesnek – hirdeti. S mivel magát tökéletesnek hiszi, másokban szüntelenül hibát keres, ami egyúttal az önigazolásra szolgál. Ezért van szükség állandóan bűnbakokra is (lásd az egyre szaporodó vizsgálóbizottságok felállítását). A beosztottaknak – miközben maguk is a hatalom nyomasztó súlyától szenvednek – elfojtott indulatai az ellenfeleikkel szembeni kegyetlenségben manifesztálódnak (lásd a kormányhivatalokban történő elbocsátások módszereit).
2010. 07. 16. (XIV/28)
