Szűkebb és tágabb tanítványai körében már maga a názáreti Jézus is számos alkalommal előre jelezte, hogy követőinek küldetésük teljesítése során üldöztetésekkel kell majd szembenézniük, miközben eljuttatják a megváltásnak és Isten királyi uralmának győzelmi hírét saját népükhöz, Izraelhez, majd pedig a lakott világ minden nemzetéhez. Ez a konfliktus azonban kezdetben inkább egy zsidó vallási belügynek tűnhetett a római impérium többi lakosának, és így a hatalom képviselőinek szemében is. Róma ugyanis nem törekedett arra, hogy kizárólagos módon meghatározza a birodalom lakosai által követendő vallási kultuszokat, rítusokat és formákat, amennyiben azok nem veszélyeztették politikai és hatalmi érdekeit. A zsidóság számára már Augustus által biztosított vallási önrendelkezési jog (politeuma) nyilvánvalóan védelmet és jogi garanciákat jelentett az első zsidó-keresztény igehirdetők számára, akik így sikeresen tudták megszólítani nem zsidó környezetüket is üzenetükkel.
Az első mártírapostol és az utolsó tanú Závdáj (Zebedeus) két fiát, Jakabot és Jánost Jézus egy ízben a „mennydörgés fiainak” nevezte. Nekik maga a Názáreti jelezte előre, hogy szenvedéseit is követniük kell majd, amikor arra kérték, hogy királyságában a legelőkelőbb helyet nekik biztosítsa: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a poharat, amelyet én kiiszom? Alá tudtok merülni abban az alámerítkezésben, amelyben én alámerítkezem? – Igen – felelték neki. – A poha-ramat ugyan ki fogjátok inni – mondta erre Jézus –, és alámerültök abban az alámerítkezésben, amelyben én alámerítkezem; de az ülőhelyet jobbomon és balomon nem az én dolgom megadni, hanem azoké az, akiknek Atyám elkészítette.” (Máté 20:22-23)
Jakab valóban az első volt a tizenkét apostol közül, aki életét adta hitéért, mivel Heródes király karddal kivégeztette (lásd múlt heti írásunkat: Akiket gyűlöl e világ. Hetek, 2011. január 21.). Testvére viszont az apostolok közül az utolsó életben maradt tanú volt. Éle-tének rendkívüli hosszúságáról Jézus – akinek János a kedvenc tanítványa volt –, rejtélyes szavakkal mintha azt sugallná: János egészen eljöveteléig életben marad. Be is teljesedett ez, hiszen a Jelenések könyvének tanúsága szerint Jézus valóban eljött Jánoshoz, és meg is mutatta neki egy profetikus „időutazásban” eljövetelének eseményeit.
János földi élete kiemelkedően hosszú volt apostoltársaiéhoz viszonyítva, hiszen a korai egyházatyák tanúsága szerint Trajanus császár idejéig (i.sz. 98–117) élt Efeszoszban. De Jézus előbbi kijelentése, miszerint ő is kiissza majd Jézus sorsának kelyhét, szintén beteljesedett rajta, noha életét nem erőszakos halállal fejezte be. Ugyanis Tertullianus közlése szerint, aki mintegy száz évvel János után élt, Domitianus császársága (i.sz. 81–96) idején Rómába idézték a már idős Jánost, és miután nem tagadta meg Jézusba mint Messiásba vetett hitét, egy forró olajjal teli üstbe vetették. Ám Jézus szeretett tanítványa mindezt sértetlenül élte túl, hasonlóan a három zsidó fiatalemberhez, akik Babilonban kerültek hasonló próbatétel elé Dániel könyve szerint. János ezt követően visszatérhetett Efeszoszba, és közel százéves koráig élt ott. Üldöztetések azonban folyamatosan érték: igehirdetése miatt deportálták Patmoszra, a börtönszigetre. Itt találkozott az ígéretnek megfelelően újra Mesterével, és láthatta meg a történelem végét, amint azt a Jézus kijelentései alapján írt könyvében megörökítette.
A Tizenkettő vezetője
Péter apostol vértanúságát Jézus szintén előre jelezte: „Bizony úgy van, ahogy mondom neked: mikor fiatal voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahová kedved tartotta; de amikor megöregszel, széttárod a karjaidat, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem lesz kedved. – Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. És hozzátette: – Kövess engem!” (János 21:18-19) János számol be így idős korában írt evangéliumában, aki mintegy negyven évvel élte túl Pétert, így nyilván hallott arról, hogy társán is beteljesedtek Mesterük szavai, de a részletekbe nem avat be jobban. A széttárt karral való halál mindenképpen keresztre feszítésre utal.
János későbbi kis-ázsiai tanítványa, Papiasz, valamint Pálnak az Újszövetségben is szereplő tanítványa, római Kelemen azonban egybehangzóan utalnak arra, hogy Pétert a Nero alatt kitört üldözés során Rómában feszítették keresztre, állítólag fejjel lefelé, mivel ezt kérte, mondván, nem méltó arra, hogy ugyanúgy haljon meg, ahogy Jézus. (Ugyanezek a korai, hiteles szerzők Pálról szintén megerősítik, hogy ekkoriban szenvedett vértanúságot hitéért, de őt lefejezték, római polgár lévén.)
Jézus többi apostola
A többiek üldöztetéseit és halálát szintén a korai keresztény hagyományból tudjuk, bár nem minden adat tekinthető okvetlenül hitelesnek.
Simon Péter testvéréről, Andrásról Euszebiosztól és Jeromostól tudjuk meg, hogy miután a szkíták között is prédikálta az evangéliumot, Akhája tartományban a később róla elnevezett egyenlő szárú kereszten halt vértanúhalált szintén Nero idején.
Mátéról a korai hagyomány azt jegyzi fel, hogy a Kaszpi-tenger térségében és a párthusok között hirdette az evangéliumot, és szintén ezen térítő útjai során adta éle-tét hitéért.
Márk evangélistát, akit a korai írók Péter tolmácsaként neveznek meg, és aki Pál munkatársaként is feltűnik az Apostolok Cselekedeteiben, a későbbi hagyomány, Euszebiosz és Jeromos az Egyiptomban lévő alexandriai gyülekezet alapításával hozza összefüggésbe, és ide helyezi mártírhalálát is, szerintük a feldühödött tömeg Alexandria utcáján tépte szét Márk testét.
Bertalanról (Bar-Thalmaj), aki szintén a Tizenkettő egyike volt, Euszebiosz azt jegyzi fel, hogy a keleti területeken, Indiában és Örményországban hirdette az evangéliumot, és ez utóbbi területén szenvedett vértanúhalált.
Tamás, valamint a zelóta Simon és a Taddeus melléknevű Júdás mártírhaláláról szintén megemlékezik a későbbi keresztény hagyomány.
2011. 01. 28. (XV/4)
