Pápaság  a nácik árnyékában

Munkatársainktól 2013. 02. 22. (XVII/8)

Négy évvel a Vatikáni Államot létrehozó lateráni szerződés aláírása után XI. Pius pápa konkordátumot kötött a náci Németországgal. Adolf Hitler alig fél éve volt ekkor hatalmon, így nem lenne méltányos az egyezményt a Harmadik Birodalom későbbi bűnei fényében értékelni. Tény ugyanakkor, hogy a „birodalmi konkordátum” érvényben maradt a háború végéig, és a történészek véleménye is élesen megoszlik arról, hogy hallgatása miatt felelőssé tehető-e az 1939-ben megválasztott XII. Pius pápa a vészkorszak tragédiájáért.

A pápaság 1919 és 1938 között harmincnyolc konkordátumot kötött, ám ezek közül egyetlenegy sem volt – beleértve a Mussolinivel aláírt lateráni szerződést is –, amely akkora vitát váltott ki, és akkora kárt okozott a katolikus egyház megítélésének és erkölcsi tartásának, mint a náci Németországgal való egyezmény – állítja a New York-i Szent János Egyetem történész professzora, Frank J. Coppa az 1999-ben megjelent Controversial Concordats (Vitatott konkordátumok) című könyvében.

Mi indította a Vatikánt arra, hogy nem sokkal a nácik hatalomra jutása után elismerje Adolf Hitlert? Az 1933. július 20-án aláírt konkordátum (a kifejezés a latin concordia szóból származik, ami „szívbéli összhangot, egyet­­értést” jelent) preambuluma szerint a felek nem viták lezárására, hanem további együttműködés céljából kötötték meg az egyezményt: „Őszentsége, XI. Pius pápa és a Német Birodalom elnöke, attól a közös vágytól vezérelve, hogy a Szentszék és a Német Birodalom között fennálló baráti kapcsolatokat megszilárdítsa és tovább erősítse, állandó formában és mind a két fél számára elfogadható alapon szabályozni kívánja a Katolikus Egyház és az Állam közötti kapcsolatokat a Német Birodalom egész területére vonatkozóan” – így kezdődik az „ünnepélyes egyezmény”, amelyet a Szentszék részéről Eugenio Pacelli bíboros – berlini nuncius, a későbbi XII. Pius pápa –, a Német Birodalom részéről pedig Franz von Papen alkancellár – Adolf Hitler helyettese – írt alá a Vatikánban.
A megállapodást bíráló történészek szerint Hitler rendszerének nagyon korai és gyakorlati szempontból is indokolatlan elismerése súlyos hiba volt, sőt van olyan álláspont is, hogy a konkordátummal a Vatikán a nácik „csendestársa lett” a holokausztban. Az egyezmény megkötését nyilvánvalóan segítette, hogy a Mussolinivel aláírt konkordátum nyomán a pápaság újra megerősödött – politikai és gazdasági téren egyaránt. A német püspökök 1931–32-ben fenntartásokkal figyelték a nácik előretörését, de Adolf Hitlerben esélyt láttak arra, hogy helyreállítsa a weimari köztársaság végére szétzilált rendet és társadalmi biztonságot, megmentve ezáltal a keresztény kultúrát az ateista kommunizmussal szemben. „Hitler – csakúgy, mint korábban Napóleon és Mussolini – diktátorként arra akarta fölhasználni a konkordátumot, hogy kiterjessze és megerősítse hatalmát országának katolikus lakossága fölött” – írja J. A. Biesinger amerikai történész, aki szerint a huszadik században kötött konkordátumok nemzetközi legitimációt biztosítottak a fasiszta rezsimek számára, és az adott országokon belül élő katolikus állampolgárok így lelkiismeret-furdalás nélkül válhattak a totalitárius rendszerek hű kiszolgálóivá.

Antikommunista szövetség

Amikor 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi misét celebrált a frissen aláírt vatikáni–német konkordátum tiszteletére, a szertartáson jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint „az Egyház és Állam közötti béke és barátság szimbólumát”. Az eseményen prominens katolikus SA- és SS-tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te Deum-ot adtak elő.
Bár hálaadó misét nem minden németországi egyházban voltak hajlandóak celebrálni a konkordátum tiszteletére (Bajorországban júliusban több magas rangú papot is eltüntetett a Gestapo, itt ugyanis jelentős ellenállás fogadta a szerződést), a konkordátumot általában megelégedéssel nézték Németországban.
Adolf Hitler – ugyancsak hasonlóan Napóleonhoz vagy Mussolinihez – nem volt vallásos, bár katolikus családból származott. A Nemzetiszocialista Párt 1933. január 10-ei hatalomátvétele után közvetlenül Hitler több ízben is barátságos hangot ütött meg a katolikus egyházzal kapcsolatban. Megígérte a Reichstagban, hogy az egyházi iskolák jogait és a katolikus ifjúsági szervezeteket érintetlenül hagyja. Cserébe a katolikusok márciusban feloldották azt a tilalmat, amelynek értelmében a klérus tagjai nem léphettek be pártokba.
A püspökök ennek hatására felülbírálták a náci párttal kapcsolatos korábbi óvatos magatartásukat. Faulhaber bíboros örömmel hozta a hírt a Vatikánból, mely szerint a pápa dicsérőleg említette, hogy Hitler „elsőként emelte fel hangját az európai vezetők közül a bolsevizmus ellen”. A történészek között nincs megegyezés abban a kérdésben, hogy Vatikánból avagy Berlinből érkezett-e nagyobb nyomás a konkordátum megkötése érdekében. A Vatikán szerint a németek akarták a megegyezést. Ezt látszik alátámasztani, hogy 1933. április 7-én az egyezmény lebonyolításával megbízott Franz von Papen alkancellár mellett Hermann Göring marsall (Hitler bizalmasa és porosz miniszterelnök) is Rómába érkezett tárgyalni. A 34 pontból álló egyezmény hamar készen lett, miután a nácik szinte valamennyi vatikáni követelést hajlandóak voltak teljesíteni. Miután a német püspökök egyedül a 31. cikkelyben találtak kivetnivalót (lásd keretes írásunkban), június végén von Papen még egyszer Rómába utazott. A nácik azonban már ekkor megkezdték a klérus egyes politikailag aktív tagjainak üldözését, június 22-én pedig valamennyi pártot, így a katolikus Centrumpártot is feloszlatták. Ebből már világosan látszott, hogy a konkordátum csakis a katolikusok kezét köthette meg, Hitler azt tett, amit akart. Ráadásul senkinek sem tűnt fel, hogy az egyezményben nincsenek garanciák a vallásszabadság megvédésére.

Ennek ellenére az egyezmény megszületett, és Hitler számára mindenben előnyösnek bizonyult: bebizonyította ezzel, hogy rezsimje nem egyházellenes; a Vatikán egy nyíltan fajvédő, rasszista politikát folytató országgal is jó kapcsolatokat tud ápolni; az egyház pedig önként visszavonul a politikától. Ezek az előnyök azonban másik oldalról a Vatikánnal szembeni vádakként fogalmazódtak meg. Az egyezményt aláíró Eugenio Pacelli bíboros az Osservatore Romano lapjain már 1934 januárjában magyarázkodásra kényszerült. Azzal védekezett, hogy a Vatikán nem a náci államot ismerte el, hanem a mindenkori fennálló rendszerrel kötött egyezséget: „Kötött már az egyház konkordátumot monarchiákkal, köztársaságokkal, demokráciákkal és totalitárius államokkal is” – írta a bíboros.
Hitler hamar érvényesítette „jogait” a katolikus klérussal szemben: 1933. szeptember 19-én – a misék kivételével – minden klerikális összejövetelt betiltottak. A náci vezér korábbi ígéretét és a konkordátumot is megszegve 1936. decemberében beolvasztotta a cserkészmozgalmat a Hitlerjugendbe, ahová 1939-től minden német gyermeket kötelező volt beíratni. (Így lett tag 1941-ben, 14 éves korában Josef Ratzinger is.) Hitler 1939. január 30-án kilátásba helyezte, hogy az egyházakat az egyesületek szintjére süllyeszti vissza, megvonva tőlük minden állami támogatást. Márpedig a konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború ideje alatt egyházi adóként a katolikus egyházba.

Az elveszett enciklika

XI. Pius azonban halála előtt egy évvel, 1938-ra már minden reményét elveszítette, hogy valamiféle modus vivendit találjon a nácikkal – írta a Hetekben 2000-ben megjelent írásában Karsai László történész. 1938 nyarán a vatikáni magyar követ egyik jelentésében szentszéki forrásokra hivatkozva Hitlerről és propagandafőnökéről, Göbbelsről csak mint „hitehagyottakról” tett említést. Ghyczy Jenő berlini követségi tanácsos 1938. január 3-i jelentésében beszámolt a nácik egyházellenes politikájáról. Göbbelset idézte, aki többször kijelentette, hogy a nemzetiszocializmus – vallásos mozgalom. A nácik antiklerikális politikáját elemezve Ghyczy rámutatott: a cél az, hogy a nemzetiszocialista ideológiát minden más felekezet fölé helyezzék, de ezt addig nem tudják megtenni, ameddig az egyházak erősek. Tehát tönkre kell tenni, el kell sorvasztani az egyházakat, például az egyházakból való kilépés megkönnyítésével, az állami segélyek megvonásával és az egyházi adók reformjával. A nemzetiszocialista vallásnak – fogalmazta meg Ghyczy – „a láthatatlan Mindenható mellett szüksége van egy látható hatalomra is, és ez Hitler”.
XI. Pius pápa 1937. március 14-én kiadott, nagyrészt Faulhaber kölni bíboros érsek által fogalmazott, Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikájában elítélte a nemzetiszocialista újpogányságot, az egyházüldözést és a fajelméletet. A pápa, aki korábban többek között Mussolinivel és Hitlerrel kötött konkordátumot, a harmincas évek második felében felismerte, hogy az európai diktátorok közvetlenebb és súlyosabb veszélyt jelentenek, mint a korábban fő ellenségnek tartott szovjet kommunizmus. Hitlerék dühöngtek, amikor kiderült, hogy a pápai üzenetet Németország valamennyi katolikus templomában felolvasták.
Michael Marrus torontói történészprofesszor – aki tagja volt annak a hattagú, zsidókból és keresztényekből álló bizottságnak, amely 1999-ben a Szentszéknek a holokauszttal kapcsolatos szerepét vizsgálta – úgy véli, hogy XI. Pius élete utolsó éveiben határozottan szembefordult a nácizmussal és a fasizmussal.
Amikor 1938 májusában Adolf Hitler Rómába látogatott, hogy meglátogassa Mussolinit, a pápa széles kíséretével együtt tüntetőleg elutazott a városból, hogy ne kelljen találkoznia a náci vezérrel. Belga zarándokok egy csoportja előtt 1938. szeptember 6-án XI. Pius kijelentette: a keresztények számára az antiszemitizmus elfogadhatatlan. „Szellemünkben mindnyájan szemiták vagyunk” – tette hozzá. A római kúriában nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és a pápának ezeket a szavait nem közölte a hivatalos vatikáni lap, a L’Osservatore Romano sem, amely ekkor Pacelli államtitkár irányítása alatt állt.
A pápa 1938 nyarán megbízást adott egy új, a korábbinál erőteljesebb szövegű enciklika kidolgozására. John LaFarge amerikai jezsuita szerzetes két másik pappal együtt Párizsban munkához látott, és néhány hónap alatt elkészültek a közel százoldalas szöveggel, amely címét a hagyományoknak megfelelően az első szavakról kapta: Humani Generis Unitas (Az emberi faj egységéről).
A katolikus szerzők 1938 késő őszén juttatták el a dokumentumot a Vatikánba, ahol azonban hónapokba telt, míg XI. Pius asztalára került a tervezett enciklika szövege. Időközben a pápa betegsége olyan súlyosra fordult, hogy orvosai feladták a reményt. „Csak néhány napot adjatok még nekem” – könyörgött a beszámolók szerint a pápa az őt kezelő doktoroknak, azonban hiába: XI. Pius 1939. február 10-én, a Humani Generis Unitas enciklika kihirdetése előtt egy nappal elhunyt. Mussolini nem is rejtette véka alá örömét a pápa halálhíre hallatán: „Végre megszabadultunk ettől a makacs öregembertől” – jelentette ki.
XI. Pius utóda az az Eugenio Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár lett, aki korábban berlini nunciusként személyesen tárgyalt Adolf Hitlerrel az 1933-as „birodalmi konkordátum” előkészítéséről, és aki a pápa nevében kézjegyével látta el a náci rezsim első külpolitikai sikereként ünnepelt dokumentumot.
A történészek szerint Pacelli még beiktatása előtt olvasta az enciklika szövegét, de úgy döntött, hogy nem szolgálná a Vatikán érdekeit annak nyilvános kihirdetése. A dokumentumot elnyelte a pápai levéltár, és a Szentszék egészen a közelmúltig még a létezését sem volt hajlandó elismerni. Az „elveszett enciklika” csak 1997-ben bukkant fel újra, miután John LaFarge hagyatékában megtalálták a dokumentum kéziratát. „Az üldözés következtében emberek millióit fosztják meg legalapvetőbb jogaiktól és polgári kiváltságaiktól a szülőföldjükön” – így kezdődik a zsidó lakosság elleni pogromokat és a faji alapú antiszemitizmust elítélő rész a tervezett enciklikában.
Pacelli bíborost 1939-ben pápának választották, XII. Pius néven. Az új egyházfő tisztában volt azzal, hogy a német katolikusok mélyen megosztottak a zsidókérdésben. Jelentős részük a zsidók jogainak korlátozását, szervezett kivándoroltatásukat vagy helyeselte, vagy elfogadta. Nyilvánvalóan nem lehet egyetlen okkal magyarázni, miért hallgatott XII. Pius pápa akkor, amikor a zsidók üldözése ellen kellett volna felemelnie szavát. Bírálói azt állítják, hogy hallgatásának egyik oka az lehetett, hogy szimpatizált a nemzetiszocialista rendszerrel. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy azért nem emelte föl szavát az üldözött zsidók érdekében, mert úgy vélte: nyilvános tiltakozásokkal nem sokat érne el, jobban hitt a színfalak mögötti, óvatos diplomáciai lépésekben. Lehetséges, hogy a pápa úgy vélte: legfontosabb feladata a katolikusokat védelmezni. (Folytatjuk.)

A „Birodalmi konkordátumból” (1933)