Luther, az első modern antiszemita?

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

A reformátor és a zsidók (1. rész)

„Luther nagy ember volt, egy óriás. Egy lökéssel áttörte a homályt, és úgy látta a zsidókat, ahogy mi csak ma kezdjük őket látni” - írta az első világháború után Adolf Hitler, aki 1923-ban megjelent főművében, a Mein Kampfban a reformátort Nagy Frigyes és Richard Wagner mellett a német nép „nagy harcosának” és „igazi államférfinak” nevezi. Luther kritikusai – például Paul Johnson brit történész – szerint ő írta az első modern antiszemita művet és zsidóellenes írásai hozzá­járul­tak ahhoz, hogy a német protestánsok túlnyomó többsége a nácik oldalára állt. (Lutherre ma feltehetően súlyos büntetés várna Németországban: az érvényes német törvények alapján, aki nyilvánosan tagadni vagy mentegetni próbálná azokat a náci intézkedéseket és műveket, amelyek Luther útmutatásai alapján jöttek létre – például a Kristályéjszaka pogromját –, egytől öt évig terjedő börtönnel sújtható.)

Luther antiszemita írásait ma már a protestáns egyházak egy része elítéli – Magyarországon is –, de az eredeti művek teljes terjedelmükben még ma sem hozzáférhetők a nagyközönség számára. Ezek nélkül pedig nehéz megítélni, hogy a zsidóellenesség az idős reformátor ingerült reakciója volt csupán vagy munkásságának meghatározó részét képezte. Cikkünkben Luther művei alapján próbálunk meg választ keresni erre a kérdésre.

Nem vállalható

Luther Márton hatalmas életművet hagyott hátra. Összes művének kritikai kiadása születésének 400. évfordulóján, 1883-ban kezdődött, de csak több mint egy évszázaddal később, 2009-ben zárult le. Az úgynevezett Weimarer Ausgabe 121 kötete a reformátor valamennyi írásos művét, és a szóban elhangzott beszédeinek, prédikációinak, asztali beszélgetéseinek és egyéb megjegyzéseinek mások által lejegyzett anyagát tartalmazza. A hatalmas, több mint 80 ezer oldal terjedelmű műben szerepelnek Luther legvitatottabb, élesen zsidóellenes írásai is, ám ezek – rövid idézetektől eltekintve – a hívők és a nagyközönség számára készített válogatásokba nem kerültek be.

A művek egy része még a külföldi tudósok számára sem volt ismert: Luther egyik fontos antiszemita írását, az eredetileg 1543-ban megjelent, Sém Hamphóraszról és Krisztus családfájáról című művet 450 éven át nem fordították le angolra, így első kiadása csak 1992-ben jelenhetett meg. Magyarul még nagyobb a hiány: egyedül Csepregi Zoltán 2004-ben a Luther Kiadó gondozásában megjelent Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika című forrásgyűjteményében olvasható néhány rövid szemelvény Luther vitatott írásaiból. (Ahol elérhető, a cikkemben szereplő idézetek ebből a kötetből származnak.)

A szembenézés új keletű szándékát jelzi, hogy Fabiny Tamás evangélikus püspök, aki egyben a Keresztény-Zsidó Társaság ügyvezető elnöke is, idén áprilisban az evangelikus.hu hírportálnak a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja alkalmából adott interjújában bírálta Luther antiszemita kijelentéseit: „…nem tagadom, hogy igen, Luther ezeket sajnálatosan mondta. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni… amikor Luther azt mondja, hogy fel kell gyújtani a zsinagógákat, vagy ki kell irtani a zsidóságot, azt semmiképpen nem tartom vállalhatónak” – mondta a püspök, aki ugyanakkor védelmébe vette a reformátor „teológiailag motivált kijelentéseit”, mondván, „ezek a zsidóság és a kereszténység viszonyát, vagy az Ószövetség krisztológiai értelmezését jelentik”.

A nehezen hozzáférhető források miatt joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az evangélikusok tudatosan igyekeztek-e titkolni évszázadokon át a felekezet alapítójának antijudaista írásait? Teljes elhallgatásról a fentiek alapján nem lehet beszélni, de tény, hogy a modern kori antiszemitizmus megjelenéséig Németországon kívül szinte senki nem olvasta ezeket a műveket. Ott viszont igen: a német protestáns választófejedelmek egy része – köztük a „reformáció bajnokaként” emlegetett I. János Frigyes szász fejedelem – Luther művei hatására zsidóellenes intézkedéseket léptetett életbe. A reformátor halála után követői Luther antiszemita felhívása alapján indítottak pogromot 1572-ben Berlinben a zsidók ellen, akiket a rákövetkező évben az egész országból kitiltottak.

Luther Márton
Amikor 1612-ben Frankfurtban egy kálvinista zöldségkereskedő, Vinzenz Fettmilch újranyomtatta Luther A zsidókról és hazugságaikról című könyvét, zavargások törtek ki a városban. Két évvel később Fettmilch a csőcselék élén megrohamozta a frankfurti Judengassét, ahol több ezer zsidót kifosztottak és meggyilkoltak. A lázadást végül III. Ferdinánd császár verte le, aki kivégeztette Fettmilchet, és védelmébe vette a zsidókat. A frankfurti vérengzés következtében Luther antiszemita műveit egészen a 20. századig Németországban sem adták ki többé nyilvánosan.

Beszédes történelmi párhuzam, hogy amikor eltűntek a forgalomból Luther uszító írásai, a zsidóellenes pogromok is megszűntek több mint háromszáz évre Németországban. Amikor pedig Luther antijudaista műveit a nácik nagy példányszámban ismét terjeszteni kezdték, nem kellett sokáig várni a pogromokra sem. Diar­maid MacCulloch oxfordi történészprofesszor szerint A zsidókról és hazugságaikról című könyv volt a „mérnöki pontosságú tervrajz” a Kristály­éjszaka terrorjához, amelyet 1938-ban éppen Luther születésnapján rendeztek meg.

Erről a könyvről Karl Jaspers német filozófus azt állította, hogy „készen állt már benne a teljes náci program”. Jaspers a második világháború után a német parlamentben kijelentette: „Amit Hitler tett, azt mind Luther ajánlotta, a gázkamrákban való közvetlen gyilkoláson kívül.” Egybecseng ezzel a Der Stürmer náci hetilap főszerkesztőjének, Julius Streichernek a véleménye, aki Luther művét a „valaha megjelent legradikálisabb antiszemita iratként” méltatta. (Streicher a nürn­bergi perben is arra hivatkozott, hogy lapja semmi olyat nem közölt, amivel „Doktor Luther” ne értett volna egyet.)

Méregkeverők

Luther védelmezői szerint a kritikusok „bolhából csinálnak elefántot”: a reformátor hatalmas életművéből aránytalanul kinagyítanak egy olyan mellékszálat, ami csak életének egy rövid időszakában foglalkoztatta Luther Mártont. A hivatalos életrajzok szinte egyöntetűen azt állítják, hogy a zsidóellenes kirohanások csupán a refor­mátor életének egy kései, rövid szaka­szára voltak jellemzőek. Az okokat álta­lában Luther különféle időskori beteg­ségeivel, Magdaléna nevű lányának a halálával és erősödő depressziójával ma­gyarázzák. „Az utolsó években Luther vallási türelme egyre fogyott” – írja nem kis eufemizmussal a luther.hu portálon olvasható életrajz.

Más magyarázatok hozzáteszik, hogy Luther élete végén feladta a reményt a zsidók megtérésére, és csalódottságában használt éles szavakat velük szemben. E nézet szerint Luther zsidó­ellenessége pusztán teológiai jellegű volt, így semmiképpen nem tekinthető mai értelemben vett antiszemitának, legfeljebb antijudaistának.

Mint a következő szemelvényekből láthatjuk majd, a fenti magyarázatok közül némelyikben lehet részigazság. Luther feleségének írt utolsó levelében például babonás módon a zsidókat gyanúsítja rettenetes fejfájása miatt: „Keresztül kellett ugyanis utaz­nunk egy falun közvetlenül Eisleben előtt, ahol sok zsidó lakik, talán ők rontottak meg engem ennyire.”

Halála előtt három nappal írt utolsó, Figyelmeztetés a zsidók ellen című prédikációjában is összefüggésbe hozza betegségét a zsidókkal: „Nyílt ellenségeink ők, nem szűnnek meg Krisztus Urunkat káromolni, Szűz Máriát szajhának, Krisztust fattyúnak hívják, minket meg ördögfajzatnak vagy hónapos bornyúnak, s ha megölhetnének, boldogan megtennék. Gyakran meg is teszik, különösen, amikor orvosnak adják ki magukat, ámbár olykor segítenek is rajtunk; hisz az ördög segítségével végül úgyis eltesznek láb alól. Például azt a szert is ismerik, amely Taljánországban elterjedt, ahol olyan mérget adnak be valakinek, hogy az egy óra, egy hónap, egy év, és ha kell, 10 vagy 20 év múlva fog meghalni. Ehhez a mesterkedéshez értenek. Ezért ne hagyjátok maga­tokat megzavarni: nem tesznek mást közöttetek, mint hogy a mi drága Jézus Krisztus Urunkat kegyetlenül káromolják, valamint életünkre és vagyonunkra törnek” – írja a prédikátor, aki e szerint Sztálint négyszáz évvel megelőzve hitt a „zsidó orvosok összeesküvésében”.

Luther ugyanennek a prédikációjának végén arra inti a keresztényeket, hogy ha a zsidók nem térnek meg, „akkor nekünk sem szabad őket közöttünk sem elviselni, sem megtűrni”. Ezek a reformátor utolsó feljegyzett szavai. Luther három nappal később, 1546. február 18-án szülővárosában, Eislebenben meghalt.

Ágoston tanítványai

Halála előtt tehát így gondolkodott Luther a zsidókról, de vajon ez az elutasítás csak életének végére volt jellemző, vagy korábban is ezt vallotta? Az életrajzírók szeretik megkülönböztetni a „korai Luthert” – akit filo­szemitának tartanak – az időskori prédikátortól. Luther 22 évesen, 1505-ben Szent Annának tett fogadalmát megtartva lépett be remete-szerzetesként a Szent Ágoston rendbe. Az augusztinusok között aligha érték filoszemita hatások. A rend alapítója, Szent Ágoston hamisítóknak tartotta a talmudistákat. A katolikus egyház egyik leghírhedtebb zsidóellenes tanítója, Aranyszájú Szent János Adversus Judaeos (A zsidók ellen) című iratában méltatja Ágostont, aki szerint „a zsidók vakságában nem kell vallást keresni”, ezért a judaizmus csak mint összehasonlítási alap szolgálhat arra, hogy a kereszténység szépségeit kiemelje.

Ágoston antijudaista teológiai álláspontját Luther is magáénak vallotta, egész éle-té­ben. Még a katolikus egyházzal való szakítása előtt, 1514-ben ezt írta: „Mivel minden próféta megmondta: a zsidók Istent és királyukat, Krisztust átkozni és káromolni fogják, ezért aki ezt nem olvassa ki és nem érti meg a Szentírásból, az – bevallom – még nem látott teológiát […] Ha elveszik a zsidóktól káromlásaikat, csak még rosszabbakat fognak kitalálni, mert Isten haragjából annyira ki vannak szolgáltatva a fonák gondolkodásra, hogy a Prédikátor szerint javíthatatlanok, és minden javíthatatlan csak rosszabb lesz a javítgatással, és soha nem javul meg.”

Erasmus: „Óvakodni kell a Sátán angyalától... Rossz zsidóból mindig csak rosszabb keresztény lesz.”
A Lutherhez hasonlóan szintén Ágoston-rendi fogadalmat tett humanista tudós, Erasmus még keményebben írt az Ószövetségről: „inkább pusztulna el az Újszövetség kivételével az egész Biblia, mint hogy a keresztény egyetértés zátonyra fusson a zsidók könyvei miatt”. A ma Európa egyik szellemi példaképének tartott tudós a kereszténységre áttért zsidókban sem bízott: „Pusztuljak el, ha nem úgy lenne, hogy ha felboncolnák, akkor nem egy, hanem hatszáz zsidót találnál a szívében. Óvakodni kell a Sátán angyalától, még ha a világosság angyalává is lesz. Bár ne lenne igaz a mondás, hogy a rossz zsidóból mindig csak rosszabb keresztény lesz” – írta Erasmus, aki szerint „ha keresztényi dolog gyűlölni a zsidókat, akkor bőven keresztények vagyunk itt mindnyájan”.

Nem mind uzsorás

Tény, hogy miután Luther kijelentést kapott a kegyelemből és hitből való megigazulásról, átmenetileg megenyhült a véleménye a zsidókról. Egy évvel azt követően, hogy X. Leó pápa kiközösítette Luthert a katolikus egyházból, így írt: „Azért nem kellene a zsidókkal olyan durván bánni, mert sok köztük a leendő keresztyén, s naponként lesznek közülük keresztyének. Ráadásul az az ígéret, hogy Ábrahám magvában mindenkor lesznek keresztyének, akik az áldott magot felismerik, egyedül az övék, nem pedig a miénk, pogányoké.”

Ezt a változást a Biblia tanulmányozása, elsősorban Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levele eredményezi a reformátorban. 1523-ban Luther megírja sokat idézett művét, Jézus Krisztus zsidó származásáról címmel. Erre az iratra gyakran hivatkoznak a fiatal prédikátor filoszemitizmusának alátámasztásaként. Luther reménykedik abban, hogy „sok zsidó komolyan és őszintén megtér”, és vitába száll azokkal, akik zsidóellenes hangulatot igyekeznek kelteni: „De mivel erőszakkal űzzük, és rágalmakkal pocskondiázzuk őket, szemükre vetjük, hogy keresztény vérre volna szükségük ahhoz, hogy ne bűzhödjenek, s nem is tudom, még miféle egyéb ostobaságból bánunk velük úgy, mint a kutyákkal, mi jót érhetünk el ezek után náluk? Hasonlóképpen, ha tilos nekik közöttünk dolgozni, ipart űzni, s más emberi kapcsolatot fenntartani, amivel csak uzsorára ösztönözzük őket, hogy is várhatunk tőlük javulást.”

Ne reménykedjetek!

Az enyhülés azonban nem bizonyul tartósnak. Egy évtizeddel később Luther­ben nyoma sincs a zsidókkal szembeni megértésnek. Már nem csak teo­lógiai vitája van a zsidósággal, hanem ő maga áll a megbélyegzők élére: „…Summa, ezek a szélhámosok és fosztogatók nem méltók sem elnézésre, sem irgalomra, ezért tetszik nekem, hogy Prágában akkora gyalázattal bánnak velük. Ott zsidó a keresztények között nem ülhet le, hanem állnia kell, valamint mindig köpönyegben kell járniuk, s bárki joggal megütheti őket” – mondja 1536-ban egyik asztali beszélgetésében, ahol már a fizikai fellépést is indokoltnak látja a zsidók ellen.

1537-ben a Német-római Birodalomban élő zsidók fő szószólója, Josel von Rosenheim arra kéri a reformátort, hogy beszélje rá a szász választófejedelmet a zsidókat kiutasító rendelete visszavonására. Luther kategorikusan megtagadta a közbenjárást. Ebben a levélben szerepel indok­ként egy olyan teológiai érvelés, ami különösen a 20. században, a modern Izrael megalakulása után nyert nagy jelentőséget.

Luther ugyanis véglegesnek tartotta azt, hogy Isten elutasította a zsidóságot és kizárta annak lehetőségét, hogy valaha is visszatérhessenek őseik földjére. „Ezért ne tartsatok bennünket, keresztényeket bolondoknak vagy buta libáknak, s ne higgyétek, hogy Isten hazasegít benneteket a számkivetésből, mely több mint 1500 éve tart, mert ez nem fog megtörténni, ezért fogadjátok el velünk együtt a ti rokonotokat és uratokat, a drága megfeszített Jézust! […] Olyan próféta szeretnék lenni számotokra pogány létemre, mint Bileám volt; semmi alapotok a reménykedésre, mert a Dániel által kiszabott idő régen lejárt; s ha oly ügyesen ki is tudjátok forgatni a szöveget, és arra magyarázzátok, amire akarjátok, a tény kézzelfogható.”

Ez a tézis az alapja annak, hogy ma Luther tanítását követve a keresztény anticionizmus első számú képviselői azok a hagyományos protestáns egyházak, akik erkölcsi-gazdasági bojkottokat szerveznek Izrael delegitimá­lására. A kálvinista Skót Egyház nemrégiben nyilatkozatot adott ki arról, hogy teológiai alapon elfogadhatatlan a zsidóság jelenléte Izraelben, mert nincs előjoguk az „ígéret földjére”. (Bojkott megrendelésre. Hetek, 2013. május 17.)

Bár a Mózes előtti ószövetségi pátriárkákat – Ábrahámot, Izsákot és Jákobot – Luther tiszteli, egyre durvábban ír saját kortársairól: „efféle mai zsidók, akik ennek a dúlton-dúlt, sőt majd írmagostul elpusztított népnek a seprőjéből és szerencsétlen maradékából tűnnek elő, szennyes uzsorások és rabbicskák”.

Luther az élete főművének tekintett bibliafordításról is úgy véli, hogy a héber szöveget „meg kell tisztítani” – írja Dávid utolsó szavai című, 1541-ben megjelent írásában. Ennek érdekében a fordítóknak „nem szükséges ehhez (az ószövetségi héber szöveghez) olyan mereven ragaszkodni, mint a zsidók szeretnék, különösen ahol az Újszövetséggel szembefordítható”.

Ezek a vélemények azonban még szelíd polémiának tekinthetők a reformátor zsidóellenes főműveihez képest. A hírhedt A zsidókról és hazug­ságaikról című művének hangnemét már előre jelzi Luther egyik 1543-as asztali beszélgetése: „Ahogy lehetetlen, hogy a szarka felhagyjon az ugrá­lással, a kígyó a bujkálással, úgy a zsidók sem hagynak föl azzal, hogy a keresztények életére törjenek. Mégis nagy tiszteletben üldögélnek nálunk. Ha a frankfurti urak helyében volnék, minden zsidót összedobolnék, és megkérdezném őket, miért hívják Krisztust fattyúnak és az anyját ringyónak meg ganajdombnak; ha ezt igazolni tudnák, adnék nekik ezer aranyat, de ha nem, kitépném a nyelvüket. Summa, nem tűrhetjük a zsidókat köztünk. Sem enni, sem inni nem szabad velük” – mondta Luther.

A reformátor ekkor már szinte paranoid módon mindenkiben – a pápistákban, a rajongóknak nevezett evangéliumi szabadegyházakban, a rivális protestánsokban és a törökökben egyaránt – ördögi ellenséget lát: „Nincs egy percnyi nyugtunk sem, különösen nekünk, akik az Egyházban tanítunk. Minden irányban küzdenünk kell az ördög seregeivel. Milyen sokféle ellenséget látni manapság! A pápa bálványainak védelmezőit, a zsidókat, az anabaptisták tarka szörnyeit, a Szervéteket és másokat. Készüljünk fel Ma­homet ellen is!” (Folytatjuk.)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit