A helyzetet tovább árnyalja, hogy a zsidóság vallási, erkölcsi és közösségi életét az államhatároktól függetlenül a hetvenegy fős jeruzsálemi Szanhedrin irányította, amelynek e tekintetben jelentős autonómiát biztosított mind Róma, mind a Heródesek. A Szanhedrin hatalma a mózesi Törvényen (Tóra) alapult, amely kimondja, hogy e Törvény értelmezésének vitás kérdéseiben mindig a főpap és a legfelsőbb bíró szava dönt, és döntésüknek minden zsidó halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozik (Mózes 5. könyve 17. fejezet); e két vezetőt – és kettejük egységét – pedig további hatvankilenc neves írástudó, bíró, pap és vén segíti szavazatával e döntéseik meghozatalában (szintén mózesi példát követve ezzel).
Állam és egyház elválasztása nélkül
A korabeli zsidó viszonyok megértéséhez nélkülözhetetlen tudatosítanunk, hogy a Tóra egy olyan teokratikus államot ír elő a zsidóság számára, amelyben az állam és a vallás nincs és nem is lehet elválasztva egymástól, hiszen az isteni Törvény határozza meg az állami törvényeket is, és számos hitbeli, szellemi, erkölcsi tettet állami eszközökkel szankcionál, büntet vagy korlátoz. Ezért az ókori Izraelben minden hitbeli-spirituális felfogásnak politikai követelményei és következményei voltak, és viszont: minden politikai tevékenység vallási jelentőséggel is bírt. Amikor ezt a kort úgy tárgyalják modern történészek, hogy az egyik mozgalmat politikai vagy nemzeti jellegűnek titulálják, a másikat vallásinak, ez a mai viszonyok hibás, anakronisztikus visszavetítése. Valójában minden vallási mozgalom egyúttal politikai mozgalom is volt, és minden politikai mozgalom egyúttal vallási is.
2014. 12. 19. (XVIII/51)
