Körülbelül négy fia van minden idők egyik legjobb focistájának
Ezúttal a negyvenhat éves egykori világbajnok futballsztár hepatitiszét,
illetve totális alkohol- és szivarfüggőségét kezelik. „Több alkalommal próbált
megszökni, sőt nemegyszer öngyilkosságot is megkísérelt. Naponta csak három-négy
alkalommal volt beszámítható, legfeljebb tízperces időszakokra” – folytatódik az
orvosi beszámoló. Mint ismeretes, korábban még a kokain volt Maradona diktátora,
2004-ben drogtúladagolás miatti szívrohammal kórházba is szállították. Akkor a
férfi erős szervezetének köszönhetően túlélte az átlagember számára halálos
adagot, teljes felépülést is jósoltak neki az orvosok, ugyanakkor kizártnak
tartották, hogy valaha is le tud majd szokni a kábítószerről.
Ezután Maradona éveken át a kokainfüggőségét kezelni próbáló svájci és kubai
detoxikáló klinikák lakója lett. A közép-amerikai országhoz több szállal is
kötődik: a mostani függőséget kialakító szivar és kedvenc elnöke is kubai. A
világ leghíresebb balszélsője szélsőbalos nézeteit nem rejti véka alá, sőt:
biztos, ami biztos alapon tetoválásokkal is illusztrálja. Jobb kezére Che
Guevara, bal lábára – tehát nagyra becsülése jeleként – pedig öreg cimborája,
Fidel Castro került. A tőle jobbra állókra nem áldoz bőréből, inkább felölti
például a Stop Bush feliratú pólóját. Újabban Hugo Chávez venezuelai elnök is
Diego kebelbarátai közé tartozik – saját szavaival élve „egyszerűen
beleszeretett a gigantikus államférfiba” –, így vélhetően erős késztetést érez,
hogy neki is helyet szorítson a testén. Bár kubai vendégeskedése alatt a kokain
kispadra került, láthatóan újabb szerekkel gyűlt meg a labdazsonglőr baja. Két
éve pedig túlsúlya sodorta életveszélybe, ezért gyomorszűkítő műtéten is
átesett, hogy képes legyen néhány tíz kilót leadni.
Hajdanán korántsem az elhízástól kellett tartania – Maradona igencsak szegény
családba született 1960-ban a Buenos Aires-i Eva Perón Kórházban. Az argentinok
leendő büszkesége egy kalyibanegyedben nevelkedett három nővérével és két
öccsével együtt. A fiúk szintén profi focisták lettek, jóllehet Diego bátyó
mellett labdába sem rúghattak. A tömzsi alkatú, hetyke legényke zseniális
baloldali középpályásnak bizonyult; passzai, cselei és nem utolsósorban góljai
szemet gyönyörködtetőek voltak. Hírnevét a hazai Boca Juniors csapattal alapozta
meg, ezután igazolt a Barcelonához. A legendás futballista fénykorában, 1984 és
1991 között Nápolyban vetette be bal lábát, nem hiába ez volt a klub
történetének legsikeresebb korszaka.
Az „isteni Diegónak” becézett játékos mindig kivételezett helyzetben volt
klubjaiban, még a bemelegítéskor is a közönséget (és persze saját magát)
szórakoztatta. Miközben a társak nyújtottak, sprinteltek és gimnasztikáztak,
addig Maradona csak dekázott és táncolt. Még frakkban is úgy festett, mintha
mindjárt le akarna venni egy labdát a mellével. A legszeszélyesebb és
legteátrálisabb futballművészként tartják számon, akitől a csapata ráadásul a
legnagyobb mértékben függött. Még Pelé sem játszott ilyen egyértelműen vezető
szerepet. Az 1986-os mexikói világbajnokságon Diego el tudta hitetni a
közönséggel, hogy vele az élen bármelyik válogatott kivívhatta volna a sikert. A
kis srácok pedig, akik a nyolcvanas években rúgták a bőrt a grundon, mind
Maradonák akartak lenni. A tény viszont, hogy a Minden idők legjobb labdarúgója
címen végül a brazil Pelével volt kénytelen megosztozni, kikezdte Maradona
sérülékeny önérzetét. Arra a kérdésre, hogy Pelét tartja-e minden idők
legnagyobb futballistájának, így válaszolt: „Az édesanyám azt mondta nekem, hogy
én vagyok az.”
Akiket ez az érv nem győzött meg, azoknak nyilván az Én vagyok El Diego című,
szentimentális önéletrajzi mű az ajánlott olvasmány. A könyv persze Argentínában
2000-ben bestseller lett, bár a világklasszis kritikusai szerint Maradona az az
argentin író, akit eddig a legjobban fizettek meg azért, hogy ne írjon meg egy
könyvet. „Megpróbáltam a lehető legőszintébb lenni, és esküszöm a lányaim
életére, hogy mindaz, ami a könyvben van, igaz” – állítja az ellentmondásokban
bővelkedő sportember, mielőtt drog- és doppingügyeinek mentegetésébe (is) fogna.
Argentin szokásoknak megfelelően – miszerint minden hírességnek alanyi jogon jár
egy musical – Maradonáról is írtak egy zenés darabot, s ebben szintén akad egy
félre nem érthető jelenet, amely azt sugallja: Diegót rászoktatták a drogra. Egy
másik színen a gyepen térdelve már a Mindenhatóhoz fohászkodik: „Mi értelme
annak, hogy a világ legjobb játékosa legyek, ha nem lehetek boldog?”
Boldogtalansága 2004-ben válik nyilvánvalóvá, ez az év ugyanis komoly
megpróbáltatásokat hoz a sztár számára: házasságának felbomlása, majd
kokaintúladagolása után ráébred, hogy ellentétben a sporttal, vannak dolgok az
életben, ahol nincs elérhető második helyezés. „Akárcsak az emberek többsége, én
is sok hibát elkövettem életemben. Példaképnek nem Maradonát vagy egy másik
labdarúgót kell választani. Ami számít, az a család” – meglepő kijelentés egy
olyan férfi szájából, aki feleségét csak második lányuk megszületését követően
vette el annak idején. Egyébként a halogatott lépés 1989-ben már nem is tűnt oly
kockázatosnak, mivel azokban az években tették lehetővé az argentin törvények a
polgári válást. A házassága előtt és alatt született még körülbelül négy fia
alkalmi kapcsolatokból, az utódok pontos száma azoknak a folyamatban levő
DNS-vizsgálatoknak az eredményétől függ, amelyeket különböző anyák szorgalmaznak
az apaságtól ódzkodó sztárral szemben. A hírek szerint éppen a napokban születik
hetedik gyermeke – aki remélhetően nem a sportévkönyvekből ismerkedik majd
apjával.
2007. 04. 27. (XI/17)
