Fotó: Reuters
Sokan feltették már a kérdést: hogyan lehetséges, hogy valaki ide-oda repked
a nürnbergi pártnapok, a leigázott Párizs (levélben gratulált Führerének a
bevonuláshoz), majd Birkenau fölött, s ártatlannak hiszi magát a világégésben és
a holokausztban? A feltárt tények végleges bizonyítékként szolgálhatnak azon
humanista műkedvelők számára, akiket zavart, hogy egy ilyen nagy formátumú
művésznőt száműznek a mozgókép panteonjából, hiszen most minden eddiginél
biztosabban állítható: Riefenstahl hazudott – módszeresen, okosan, amennyire
csak erejéből és tehetségéből tellett.
Az egyik friss életrajzi könyv szerzője, Steven Bach korábban Marlene Dietrich
életpályáját is feldolgozta könyv formájában. Riefenstahl és Dietrich: koruk két
legjelentősebb alakja a német filmvilágban, Marlene Hitler miatt hagyta háta
mögött a náci Németországot, Leni épp ellenkező okból maradt. A most napvilágra
került tények felkutatása és feldolgozása hét évet igényelt a
filmtörténész-professzortól, aki eddig ismeretlen dokumentumokkal és
hanganyagokkal cáfolja Riefenstahl rengeteg valótlan állítását. A valóságos
kincsleletet egy valamikori filmszakos hallgatónak Leni filmes munkatársaival és
barátaival a hetvenes években készített és magnókazettákon rögzített
beszélgetései jelentik. Többségük ellentmond annak az áldozatképnek, amelyet
Riefenstahl az 1987-ben megjelentetett önéletrajzában (Emlékeim: 1902–1945)
próbált kialakítani magáról. A történészek szerint az önvallomás szándékosan
pontatlan, és nem tekinthető hiteles történelmi forrásnak. Tipikus példa, ahogy
egy ízben Riefenstahl leszögezte: „Lengyelországban sem katona, sem civil hullát
nem láttam.” Pedig a német közvéleménynél hamarabb értesül az ország
lerohanásáról, és stábjával a helyszínre is igyekszik, ahol egyik munkatársa
többek között megörökíti, ahogy az esztétika nagyasszonya kiborul a legyilkolt
civil zsidó áldozatok láttán, de nem emberbaráti okokból, hanem mert megrendíti,
milyen borzasztó vizuális élmények árán kell felelősségteljes munkáját végeznie.
Ha úgy tetszik, az ideák harcosnőjének kameráira igazi vér fröccsent, s erre nem
készült fel érzékeny gyomra.
A rövid életű Harmadik Birodalom hosszú életű propagandistája, Helene Berta
Amalie Riefenstahl 1902-ben született Berlinben. Egyetlen öccsével kényelemben
nő fel; s Leninek mint egy jó családból származó, csinos lánynak tulajdonképpen
semmi más dolga nincs a kor követelményei szerint, mint hogy normálisan férjhez
menjen. A tanulást nem viszi túlzásba, inkább hegyet mászik, táncórákat vesz, és
moziba jár. Van egy álma, hogy hírneves lesz, s mivel máshoz nem ért; egyértelmű
volt, hogy ez táncosnőként történhet meg. A tánckarriernek egy térdbaleset vet
véget, de a fennkölt életcélról – némi pá-lyamódosítással – nem mond le: egyre
inkább a film felé kacsingat. Ahogy később a Führerrel, úgy most is
„felfedezteti” magát, fotókat és önéletrajzot küld az akkori legnevesebb német
rendezőnek. Hamarosan ismertté válik filmberkekben: producerek, rendezők,
operatőrök kilincselnek nála – nem annyira szakmai rajongásból, hanem mert minél
inkább testközelbe szerettek volna kerülni a fiatal, igéző szépséggel. A
harmincas évek német sajtója Leni zavaros szerelmi ügyeivel volt tele. Az ifjú
művésznő nem bánta, hogy testével építi pályáját: miközben szajhaként
kihasználták, ő a filmkészítők mesterfogásait leste el, s ezt a tudását fizette
meg később busásan a Führer.
2007. 05. 04. (XI/18)
