Bár Sylvester Stallone a hatodik ikszet tapossa, a mozikban nemrég debütált a
Rocky-eposz hatodik részével, melyben immár a kiöregedett bokszolót alakítja –
mind a kritika, mind a közönség nagy elismerésére. Még olyan tollnokok is
dicsérik mostani filmjét, akik korábbi, „izomagyú” akciófilmjeit kegyetlenül
lehúzták: szerintük Sly a legújabb és legtartalmasabb Rocky-epizódba
belesűrítette minden humánumát, életbölcseletét, iróniáját. Saját műfajában egy
letisztult, klasszikus alkotást sikerült létrehoznia, melyet
forgatókönyvíróként, rendezőként és főszereplőként egyaránt jegyez. Méltó
folytatása ez az 1976-os első résznek, jegyzik meg a kritikusok, a közbeeső négy
epizódot pedig – melyekben mind a bokszoló, mind az őt alakító színész mítosza
meglehetősen elkopott – el kell feledni.
„Amikor hét évvel ezelőtt felvetettem, hogy szeretnék egy utolsó Rockyt
csinálni, a fél világ körberöhögött – vallotta be Stallone nemrég egy
interjúban. – A jogilag illetékes MGM stúdió elnöke szememre vetette, hogy túl
öreg vagyok már ehhez, és különben is: az ötödik rész 1990-ben nagy bukás volt.
Nos, ebben tényleg igaza volt. Azután évekkel később egy eldugott mexikói
étteremben – épp elég siralmas állapotban voltam – összeakadtam egy véletlen
folytán az MGM új elnökével. Beszéltem neki a Rocky 6 tervéről, mire megkért,
hogy küldjem el neki a forgatókönyvet. Elküldtem.
A felesége sírt, amikor elolvasta.”
A 20 millió dolláros költségvetésű filmben Stallone a mára megözvegyült
egykori bokszlegendát, Rocky Balboát alakítja, aki egyhangú, magányos életet él,
és egy éttermet vezet Philadelphiában. Egy-két baráti meccs kedvéért újból
edzeni kezd, amikor eljön az életében az utolsó nagy pillanat: megpróbálja a
lehetetlent, kihívja a nehézsúlyú világbajnokot, Mason „The Line” Dixont (Antonio
Tarver). Az ötvenes férfi teljesen esélytelen, fián kívül csak a félelem
erősíti, de Rocky-Stallonénak szüksége van arra, hogy bebizonyítsa: mindennek
ellenére még létezik. „Rocky az alteregóm: osztozom a sebeiben, a
frusztrációiban, a félelmeiben – nyilatkozta Stallone a film kapcsán. – Régebben
nagyon nyomasztott az azonosság, de ma már felvállalom. Teljesen önmagamat adom.
Rocky visszamegy a reflektorfénybe, ez egy esztelen, őrült lépés a részéről,
viszont nemes módja annak, hogy szembeszálljon a félelmeivel, és kivívhassa a
tiszteletet. Antonio Tarver a valóságban is félelmetes harcos, profi bokszoló. A
forgatáskor a küzdelem alatt eltört a keze, amikor eltörte az állkapcsomat.
Igazából nem az a kérdés, hogy milyen erővel tudsz ütni, hanem hogy hányat tudsz
elviselni.”
A Rocky mellett Sly legemlékezetesebb akciósorozata a Rambo-széria volt a
nyolcvanas években, amelyben a „társadalmon kívüli” vietnami veterán főhős küzd
egy vidéki seriffel, aki egy rég letűnt, szabálykövető és konvenciótisztelő
Amerikához ragaszkodik. A Rambo-karakter igazi szupersztárrá tette Stallonét: a
veterán harcos alakja ikonná vált, valóságos Rambo-mánia tört ki a glóbuszon,
olyannyira, hogy a figura a terroristák és gerillaharcosok számára is sajátos
mítosszá nőtte ki magát világszerte. Egyesek szerint a Reagan-kormányzat is
sokat igyekezett profitálni az igazságosztó amerikai hős kultuszából a politikai
enyhülés idején, jóllehet az európaiak a Rambo-mániát elég megvetően kezelték,
különösképp filmberkekben. Stallone egyik nagy fájdalma volt, hogy az óriási
bevételeket produkáló akciófilmek – a legelső, „Oscar-bajnok” Rocky-filmtől
eltekintve – szinte semmilyen kritikai elismerésben nem részesültek, sőt, ő
dicsekedhet a legtöbb Arany Málna-díjjal, amellyel a legrosszabbnak ítélt
alkotásokat díjazzák évről évre.
A nyolcvanas évekbeli akciófilmek szuperhőse a kilencvenes években más
műfajokban, komédiákban is próbálkozott, mérsékelt sikerrel vagy éppen
bukásokkal övezve, pedig mint mondta, izmai helyett a színészi képességeit
akarta végre kamatoztatni. A kilencvenes évek végére Sly depressziós
mélyhullámba került, miután a Copland című filmben egy öregedő, kiégett zsarut
alakított – egyébként nagyon jól. Stallone akkor úgy érezte: eljött a pálya
vége, nincs tovább. Harmadik, egyben mostani felesége és lányai tartották benne
a lelket. „A csapások az alkotás motorjává is tudnak válni – mondta –, nagyot
zuhantam, de ez kellett ahhoz, hogy újra felkeljek.”
„Akkor vagyok a legjobb, az az erősségem, ha áldozatot alakítok, olyat, aki
visszavág. Aki szembeszáll a társadalmi konvenciókkal” – nyilatkozta korábban.
Csakhogy minden lelki bajt képtelenség a filmre vagy a ringbe átvinni.
Stallonénak első feleségétől, Sashától két fia született, egyikük autista.
1985-ben elváltak, és Stallone meglehetősen kicsapongó életet élt. Később
Brigitte Nielsen modellhez kötötte le magát másfél évre.
A nyolcvanas évek végén ismerte meg Jennifer Flavin tizenkilenc éves modellt,
akivel 1997 májusa óta él házasságban, és akitől három kislánya született.
Stallonénak az esélytelenek győzelmét megtestesítő hőskultusza nagyon korai
éveire nyúlik vissza: születésekor részleges arcidegbénulás érte, ezért áll
sajátosan az alsó ajka és a szemöldöke, ráadásul elég nehezen érthető a beszéde.
Hátrányos fizikai adottságai folytán, valamint a szülei rettenetes házassága
miatti veszélyeztetettség, s a nevelőintézetben töltött gyermekévei során egy
számkivetett, körbecsúfolt, iskolák sorát végigjáró fiú lett belőle.
Kamaszéveitől kezdve mindmáig a sportok világában talált menekvést,
sikerélményeket. Mostani ausztráliai ügye azt mutatja, hogy hatvanéves kori
identitása ugyanúgy a fizikai erőnlététől függ, mint tizennégy évesen. Bevallása
szerint magányos tinédzserként folyton a fantázia világába menekült, hősnek
képzelte magát vagy elnyomottnak, akinek sikerül áttörnie a korlátokat, és a
csúcsra jutnia. A szükséges előtanulmányok után huszonöt évesen kezdett el
filmezni, forgatókönyveket írni. Pályája elején két pornófilmet is elvállalt,
jól példázva, hogy Hollywoodba az egyik leggyorsabb út a pornóiparon keresztül
vezet. Tíz évvel később az akcióhősök hozták meg számára a hírnevet és a
gazdagságot. Ekkorra már – a nőkhöz hasonlóan – a férfiszínész-ideál is
megváltozott: míg régen egy feltűrt ingujj már a férfiasság netovábbját
jelentette, addig a Rambók és a Schwartzeneggerek korában sokkal inkább a
kigyúrt, ruhátlan férfitestnek lett nimbusza.
2007. 05. 25. (XI/21)
