Fotó: AP
„Lehet valamit szívből úgy csinálni, hogy hatással legyen a világra, ráadásul
jövedelmező is. De nem tudnék csak a pénzért alkotni” – vallja Carlos Santana,
akit nem szükséges bemutatni, legfeljebb mélyebben lehet megismerni. Távol
tartva magát az angolszász búbánatos zenei áramlatoktól, Santana játéka
évtizedek óta kultúrákon átívelő életörömöt és dinamizmust sugároz, amellyel
képes lebilincselni a legkülönbözőbb nációjú hallgatóságot. Kezdettől
brilliánsan ötvözte az afrikai és az indián hangszereket, illetve zenei
motívumokat az egyeduralomra törő rockkal, így Santana időben megmenekült az
etnozenész skatulyától, lemezei pedig attól, hogy a „világzene” polcokon
rostokoljanak száműzetésben. Maga a gitárlegenda – akárcsak zenekarának
összetétele – állandóan változik, amit ő azzal magyaráz: „a legrosszabb, ami egy
előadóval történhet, hogyha nem mozog már a szíve, s így jó előre kiszámíthatóvá
és önmaga karikatúrájává válik. Azért is olyan változatosak a lemezeim, mert itt
az ideje, hogy az emberek észrevegyék, hogy belül milyen sokfélék vagyunk. Több
kultúrához is kötődöm, s ezt megpróbálom hangsúlyozni a zenémben”.
Santana tisztelői közül többen helytelenítik, hogy együtt muzsikál vendégművészi
rangra emelt perczenészekkel is, és engedményeket tesz „komolytalan” stílusok
felé. Bár mostani albumaiban továbbra is fellelhetőek a tőle megszokott
misztikus és ezoterikus elemek, a kilencvenes évektől fogva a populárisabb
hangzás felé fordult, amellyel nemcsak bevételeit gyarapítja, hanem szélesebb
körben terjesztheti nézeteit is. „A zenével nem pusztán a szórakoztatás a célom,
hanem szándékom, vágyam és küldetésem, hogy a zenén keresztül üzenjek a
világnak; hogy ráhangolódjanak arra, amit gondolok” – hirdeti. Legutóbbi
korongjainak címe beszédes: All that I am (Ez vagyok én) és Shaman (Sámán).
Igazán ütősre az ezeket megelőző Supernatural (Természetfeletti) című album
sikeredett; a szerkesztett, vibráló dalok nagyot szóltak a közönség és a szakma
körében egyaránt. Az ezredfordulón, a lemezért elnyert nyolc Grammy-díj
átadásakor azért már kikívánkozott a zenészből, hogy „nem spanyol, de nem is
latin zenét játszom, hanem afrikait. Amikor Afrikában járok, nem turista vagyok,
hanem művész, aki tudás után kutat”.
A művész pedig sosem ódzkodott tehetsége aprópénzre váltásától, ám annál
sokoldalúbb, hogy egy műfajra korlátozza önmagát: a „by Carlos Santana” termékek
közül a zene, a hangszerek és világnézet mellett parfümöket, borokat és
lábbeliket is vásárolhatunk tőle. Az üzlet mellett – feleségével karöltve – egy
alapítványt is létrehozott, amely hátrányos helyzetű gyermekek támogatását
célozza. Az ügy felkarolásában szerepet játszik, hogy mindketten valamiképpen
áldozatok lettek fiatalon: a félvér feleség rasszista atrocitásokat állt ki,
majd fizikai bántalmazásokat is elszenvedett, amikor egy drogos zenésszel élt
tizenévesen; Santanát pedig szexuálisan zaklatták sráckorában – de nem csak
emiatt kényszerült hamar felnőni.
A zenész középső fiúként 1947. július 20-án Mexikóban született a népes Santana
családba. A profi hegedűművész édesapa a családi mesterség folytatását remélve
az ötéves lurkó kezébe nyomott egy hegedűt. De maga az apa annyira
belefeledkezett a művészi önmegvalósításba, hogy egy teljes évig nem látták
otthon. Csak egy címet hagyott hátra, ahova az asszony a hét gyerekkel végül
elzarándokolt, ám a zenészlakáson egy idegen nő nyitott ajtót: a felnőttek arcán
döbbenet és szégyen, a gyerekekén öröm és zavar – a kép örökre bevésődött a kis
Carlosba.
A tinédzser srác kezében már a gitár lesz a hangadó, emellett naphosszat a
határon túli amerikai zenés rádióadásokon tartja vigyázó füleit: csodálja, majd
hamarosan versenyre is kel az akkori nagy nevek gitárjátékával. A család 61-ben
kivándorol San Franciscóba, amely akkoriban zenei fellegvárnak számít. A
középiskola után mosogatást vállalva segít be a családi kasszába, de zenél is:
éjszakai, nappali bárokban és az utcán egyaránt. Szabadidejében pedig folyton a
város zeneművészeti főiskolájában megforduló rock-, blues- és jazz-zenészek
játékára settenkedik be. Húszéves sincs, amikor néhány amigót maga mellé véve
megalakítja saját zenekarát. A főiskola alapítójának füle megakad rajtuk, és
Santana nyilvános szereplése is kezdetét veszi.
Innen már csak egy ugrásra volt Woodstock és a 69-es hippifesztivál. Santana és
kísérői erős LSD-befolyás alatt álltak, ám az egyedi hangzásvilág és virtuozitás
révén valósággal elvarázsolták a négyszázezres tömeget. A gitárlegenda a korai
drog- és nőügyekre úgy emlékszik vissza, mint élete szükségszerű és bocsánatos
velejáróira, „amikor túl fiatal és túl naiv volt”. A korai években a bandatagok
drogfüggősége miatt a fellépések is veszélybe kerültek, a zenekar összetétele
gyakran változott. Az önpusztító életmód miatt Santana számos kortársa elhunyt,
vagy pályája, magánélete jutott válságba.
„A család a legszentebb dolog” – hangoztatja ellenben Santana. 1973 óta él a
híres fekete bluesénekes-gitáros, Saunders King lányával, aki első és egyetlen
felesége, bár házuk táján hűtlenségek is előfordultak, amint az Deborah
életrajzi könyvéből kiderül. Viszont mikor egy hosszú turné során válságba
került a házasságuk, a zenész inkább a koncertjeit mondta le, mint családfői
szerepét. Santana megtanulta az otthonról kapott leckét: amikor hazaér, rögvest
leteszi a lantot, és átadja magát a családnak. Sokféle próbát kiállt a
kapcsolatuk: fiatal házasokként átélték a „szellemi gyorskiszolgáló” korszakot,
amikor szinte minden sarkon guruk toppantak elő, akik örömest igazították útba
az élet értelmét kereső zsenge zenészek népes táborát. Santanáék életére is
rátelepedett egy „mester”, aki a „megvilágosodott” párt óva intette a
gyermekvállalástól. A házaspár akkor az abortusz mellett döntött, és a gyerekek
csak azután jöttek, hogy a gurujuk tízéves manipulatív tevékenységét
megelégelték. A világpolgár zenész azóta is úgy véli, hogy a világ legfőbb
problémája a politikában és vallásokban fellelhető korrupció.
Ma már Santanának egyre mennek a vallások és a vallásalapítók, és egy húron
pendül azokkal, akik abszolútnak a „világszellemet” tartják, melynek ők maguk a
hordozói. A gitárguru sajátos életfilozófiát alakított ki, nem fogad el
személyén kívüli valóságot. Így maga szabja meg, mi a jó („szeretetenergiák” és
„igazságelvek”) és mi a rossz (nemzeti, hitbéli széttagoltság és Bush elnök).
Most dolgozik legújabb lemezén, amelyben visszatér az instrumentális
gyökerekhez, és zenéjét bevallottan a hozzá hasonló „többdimenziós lelkek”
számára írja.
2007. 07. 26. (XI/30)
