Mikulás napja alkalmából most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábban az ünnep eredete és története kapcsán megjelent írásunkat.
Pszichológusok szerint a Mikulásra való várakozás – vallási és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül – hosszú évszázadok óta a gyerekek életében az első hit egy olyan fiktív személyben, aki jót ad, s ezt vétek lerombolni bennük.
Az „igazi” Mikulás két, Miklós nevű történelmi személyre is visszavezethető: az egyikük a mai Délnyugat-Törökországban, az anatóliabeli Myrában 270–343 között élt, a másik a pinorai Miklós püspök, aki 245–326 között tevékenykedett a gyerekek javára. A huszadik századi Télapó feltehetően a kettejük karakteréből gyúrt figura, s lett minden kölyök hitének középpontjává, elérhetetlen vágyaik teljesítőjévé, legalábbis néhány napra.
Az anatóliai Miklós szüleinek halála után még fiatalon elhatározta, hogy örökölt vagyonát a rászorulók megsegítésére fogja felhasználni. A 4. századi püspök jótettei, váratlan helyzetekben küldött segítsége miatt vált népszerűvé, különösen a tél, a hideg, a nélkülözés beálltával. A legenda szerint a prostitúciótól mentette meg egy elszegényedett család három hajadon leányzóját: a lányok épp a kandalló mellett szárították harisnyájukat, amikor is hirtelen egy-egy zsák arany huppant le a kéményből a zokniba. Egy másik alkalommal három fiút élesztett fel a halálból, akiket egy fogadós ölt meg. A csodákon kívül a gyerekeknek ajándékot csempészett a kitett csizmáikba, ennek fejében az ajándékozottak pedig szénát és zabot tettek ki Miklós püspök lovának.
