hetilap

Robi, megnyerted a Nagy Amerikai Jazz-zongora Versenyt. Ezt tartod eddigi
legnagyobb eredményednek?

–Ez a verseny Jacksonville-ben volt, a legkomolyabb megmérettetés, főleg
Amerikában. A zsűri soraiban olyan emberek ülnek, akiknek a zenéjén felnőttünk.
A döntőben öt ember közül választják ki a győztest. Idén én nyertem, ez most
volt nemrég.

Gondolom, a másik négy zongorista is kitűnően játszott…

–Nézd, ezt az öt embert a világ minden tájáról válogatják össze, előtte egy
halom CD-t, demót hallgatnak meg. Egyébként ugyanígy van ez a montreux-i
versenyen, amit hála Istennek, szintén sikerült megnyernem. Szóval, ezen a
szinten már nincs jobb vagy rosszabb, mindenki hoz valamit, ami az övé, ami
értékes, és az dönt, hogy aznap éppen ki van jobb formában, ki játszik inkább a
zsűrinek tetsző stílusban. Meg persze mi zongoristák ki vagyunk téve annak a
helyzetnek, hogy nincs lehetőségünk ott a saját hangszerünkön játszanunk. Ezen
is sok múlhat, de ehhez hozzá kell szokni.

Mivel jár egy ilyen győzelem?

–Erre nagyon jó példa az európai verseny, ahol az a fődíj, hogy
nyitókoncertet játszhatsz valamelyik nagy híresség előtt. 2004-ben itt is
nyertem, így a következő évben Oscar Peterson előtt játszhattam. Őt a
zongoristáknak nem kell bemutatni, ő volt az utolsó nagy legenda, aki benne volt
a jazz-zene kialakításában. Miután hallott játszani, odajött, nagyon kedves
volt, biztatott, tetszett neki, ahogy játszottam. Akkor azt mondtam, hogy ha
csak ennyit értem el zenei pályafutásom során, azzal elégedett lehetek. Utána
sikerült megismerkednünk, bemutatott a családjának, jártam náluk, játszhattam a
zongoráján. Mindennek tetejébe – és ez még most is hihetetlennek tűnik számomra
– megkért, hogy tanítsam a lányát zongorázni.

Robival való beszélgetésünk előtt az édesapját kérdeztem Robi kinti
életéről, munkájáról. Elmondta, hogy hány díjat nyert, milyen klasszisokkal
muzsikált együtt, majd hozzátette, Robi ennek a harmadát sem fogja elmondani,
nem szokott dicsekedni. Botos Ferenc tényleg jól ismeri a fiát, mikor sikereiről
vagy tehetségéről beszél, mindig megemlíti Istent, szüleit, testvéreit,
családját, hogy mindent nekik köszönhet, és hálás, mert azzal foglalkozhat, amit
igazán szeret.

Robi, 1999 óta Kanadában élsz, ott váltál ismertté. Hogyan kerültél oda?


–Zenész családból származom, édesapám dobos, két bátyám, Lajos és Feri is
zenészek. Gyerekkorunk óta a jazz érdekelt, ezen a zenén nőttünk fel. Ez a műfaj
Észak-Amerikából származik, és tudtuk, hogy erre itt sokkal nagyobb igény van,
mint akkor ott, Európában. Úgy gondoltam, hogy fiatalon használnom kell azt a
tehetséget, amit kaptam, ott, ahol ez kamatozni tud. Sokat jelentett, hogy itt
igénylik a jazzt, akár koncerten, akár esküvőn vagy kisebb éttermekben játszod.
Testvéremmel, Ferivel végül is úgy döntöttünk, hogy meglépjük ezt a nagy lépést.

Milyen volt az első néhány nap?

–Szinte azonnal jó irányba indultak a dolgok. Egy hölgy segített a kinti
papírok megszerzésében, és elvitt minket egy jazzklubba. Ott hallottam egy
zongoristát, aki nagyon tetszett. Összeismerkedtünk, meghallgatta, hogy játszom,
meghívott a zenekarába, felkarolt. Éreztem, hogy nem a véletlen műve, hogy
találkoztunk. David Praid-nek hívják azt az embert, egy ismert torontói
zongorista. Értem jött kocsival, elvitt helyekre, ottani klubokba, felkonferált,
hogy most jöttem, fogadjanak szeretettel, támogassanak, hívjanak zenélni.
Hihetetlenül nagy segítség volt ez akkor. Elkezdtem különféle zenészekkel együtt
játszani…

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek