A könyv első harmadának recenziója egyetlen szó lehetne: életösztön. Más a
kontinens és távoli a kultúra, de sok a hasonlóság Kertész Imrének a
Sorstalanságban leírt gyerekkorával. A felnőttek érthetetlen világa itt sem
oltalmaz, hanem szörnyként rabolja el a játékra, a kalandra és az álmodozásra
adatott gyerekkort. Sőt elvenné a majdani felnőttséget is. A lehetőségek
kifutására szabott éveket, melynél nincs elvehetőbb értéke a gyereknek.
Igen kevert közegben él a szerző. A közösségek a muszlim papok köré
szerveződnek, de belefér az ősökhöz imádkozás is a napi „apróbb” (például
iskolai vizsgákon bevetett) okkult gyakorlatokkal együtt. És persze a nyugat
„keze is beteszi a lábát ” – pár amerikai rapkazetta Ishmael legféltettebb
kincse. A lelkileg-testileg sebzett, éhező, vadállatoktól űzött, hónapokig az
erdőben egyedül bolyongó kisfiú közvetlenül a veszedelem előtt még a helyi Ki
mit tud?-ra készült, hogy nagyot villantson a tengerentúli „tesók”-tól ellesett
táncával.
Majd egy utazás során (akárcsak Kertész) pont oda cseppen, ahonnét minden
erejével menekülnie kellene. Előbb sokkos, csonkított, halottaikat cipelő
menekültekkel találkozik, majd maga is a kormányellenes gerillák, a RUF katonái
elől rohan mind mélyebbre a dzsungelbe, akik egyre közelednek, miközben egész
falvakat iktatnak ki a létezésből. Politikai célok, elvi indoklás szóba sem
kerül, a dolgokat végig a gyermek szemével látjuk, eszerint a harc kizárólag
élelemért, munícióért és a besorozható emberekért dúl. És igen hamar: magáért az
ölésért. Hősünk leginkább a vele egykorú gyerekkatonáktól fél, akik a hadtápként
kapott szerektől napokig nem alszanak, sérülést nem éreznek, és semmi gátlásuk
sincs.
Épp ilyen lesz ő is. A hosszú bujkálás során Ishmael majdnem hazakerül
családjához, ám a falut a felkelők a szeme láttára gyújtják fel. Így találja
magát a kormányhadsereg egy osztagában, ahol AK-géppisztolyt adnak a kezébe, és
furcsa fehér tablettákat. Majd portyázni viszik, mondván, hogy most
megbosszulhatja családja kiirtását. Az eddig óvott kazettákat pedig tűzre
hajítják. Ezzel zárul a gyerekkor, s kezdődik a gyilkos időszak a fiú sorsában.
A felnőttek a könyv szerint okkal ölnek, megtorlás, megelőzés és rablás miatt. A
mindkét oldalon harcoló gyerekek viszont sportból, vagányságból, s hogy az
erdőben az akkumulátoros tévén látott akciófilmeket másolják: „
miután rengeteg
embert megöltünk, folytattuk a filmet. Harcoltunk, filmet néztünk, és drogoztunk
”. Esetenként játszanak is – stopperrel mért kivégzési versenyt. Mindeközben
(olvasni is rettenet) felnőtt gonosztevőkre oly jellemző hatalmi kéjt élnek át,
hisz a halál módja, a szenvedés hosszúsága felől maguk dönthetnek.
Az olvasó e ponton érzi magát szerencsés kívülállónak, hogy nem a szöveg
valóságában kell élnie. S a Legyek ura regényre gondol vagy Bruce Willis
szakaszparancsnok keserű arcára a Nap könnyei című filmből, ahol egy hasonló
vérengzésbe botlanak az arra tévedő deszantosok.
Végül a parancsnok, Jabati hadnagy, aki két mészárlás között Shakespeare-t (!)
olvasgat a verandán, „eladja” hősünket pár társával együtt az ENSZ gyermekmentő
szervezetének. Freetownban, a fővárosi UNICEF-gyerektábor emberei kísérlik meg a
csaknem lehetetlent, hogy a gyerekbőrbe zárt kis vadakat újra emberré tegyék.
Nem kis árat fizetnek érte. Drogok és fegyverek híján a gyerekek verik és
megalázzák ápolóikat, s mivel ennél több erőszakhoz szoktak, elrejtett
szuronyokkal, kézigránáttal ölik egymást. „Ki nem állhattam a civilek
utasításait
még ha reggelizni is hívtak. Pár napja még mi döntöttünk arról,
hogy éljenek vagy meghaljanak.” Kínkeservesen, de a tengernyi durvaságot
makacsul a sérülés tüneteinek nézve, a tábor munkatársai idővel emberi érzéseket
csempésznek vissza a kamasz-veteránok lelkébe. Ishmael „visszatérésében” az
ápolónő, Esther testvéri szeretete, majd az egyetlen élő rokon, a nagybácsi
befogadó családja a meghatározó. Na és az újra felfedezett popzene, a Run DMC és
Bob Marley dalai, melyek dünnyögése, fordítása a személyes terápia része.
A szerző rehabilitációja a tengerentúlon lesz teljes. New Yorkban az először
látott hónál, az ENSZ-ben való felszólalásnál, az Oberlin főiskolán megszerzett
diplománál és az azóta is a háborús gyerekekről tartott előadásainál nagyobb
csodában részesült: hagyták, hogy „élvezze gyerekkora utolsó pillanatait”. Bár
személyesen megmenekült, Afrika békés jövőjére a leírtak alapján semmiféle
emberi megoldás nem mutatkozik.
2008. 07. 25. (XII/30)
