A nyugat-németországi terrorizmus gyökereinek megértéséhez az 1967–68-as
diákmegmozdulásokig kell visszamennünk az időben. A második világháború után a
nyugati világban felnövő nemzedék megcsömörlött a fogyasztói társadalom
ellentmondásaitól, és elutasította szülei gondolkozásmódját, amely elsősorban
az anyagi javak megszerzésére irányult. A nyugati fiatalok többsége Ho Shi Minh
és Che Guevara forradalmi eszméit tette magáévá, akik marxista alapokon a
rendszerrel szembeni fegyveres harcot is elfogadhatónak tartották. Olyan
filozófusok befolyásolták gondolkozásmódjukat, mint az anarchista Antonio
Gramsci vagy Herbert Marcuse, akik kritikával illették mind a kapitalista, mind
a kommunista államberendezkedést, mint amelyek a vágyak manipulálásával teszik
„egydimenzióssá” és nyomják el az embereket.
A 60-as évek második felére a másként gondolkodó fiatalok már kőkeményen
bírálták a háború utáni német politikát, kipellengérezve annak visszásságait.
NATO- és kapitalizmusellenes jelszavakat kreáltak, és követelték a rendszer
szociáldemokrata típusú átalakítását. Különösön felerősödtek a tiltakozások,
amikor az SDP (Német Szociáldemokrata Párt) és a Keresztény Demokrata Unió (CDU)
nagykoalíciót alkotott, és Kurt Georg Kiesinger személyében egy volt náci
párttag lett a kancellár. Az első összecsapások az iráni sah 1967-es nyári
látogatásakor történtek. A berlini Operaház előtti tüntetés végén egy diák,
Benno Ohnesorg holtan maradt az utcán. Egy rendőr lőtte le. A diáklázadás
folytatódott, és csak egy újabb lövés tudta megállítani. Ekkor azonban az a Rudi
Dutschke maradt holtan, aki a másként gondolkodó német diákok emblematikus
vezetője volt. Állítólag egy szélsőjobboldali merénylő golyója végzett vele.
2008. 11. 28. (XII/48)
