A zempléni református nemesi család sarjaként 1759-ben született Kazinczy számára törvényszerű volt, hogy a sárospataki kollégium diákjaként végzi tanulmányait. Irodalmi próbálkozásai is itt kezdődnek diákjai és tanárai értetlenkedése és szülei támogatása mellett. Kassai hivatalnokként kezdi pályáját, mellette kezdő íróként hamar szembetalálkozik azzal a problémával, hogy a korabeli magyar nyelv akkori állapotában nem alkalmas érzések finomságának kifejezésére. Ezért az eredeti művekkel szemben a fordítások mellett teszi le voksát. Kazinczynak ez a felismerése egyértelműen Bessenyei programja mellé állítja őt. A bécsi magyar testőríró elgondolása az volt, hogy egy korszakhatáron a nemzet továbbélését csak egy olyan program biztosíthatja, amely eléri a magyar nyelv megerősödését, amely a nemzeti lét legfőbb biztosítéka. Ezért indítványozta egy nemzeti tudós társaság (tudományos akadémia) alapítását is. Kazinczy tulajdonképpen ennek az elképzelésnek a gyakorlati megvalósításának szolgálatába állt. Ennek fontos alapja az irodalmi közélet – ami folyóiratok indítását, irodalmi szalonok működtetését, szellemi műhelyek indítását jelentik – megszervezése, amelynek fő katalizátora lesz. A „nyelvében él a nemzet” program fő megvalósítója, és így az új magyar irodalom szülőatyja. Az irodalom számára a nyelv művelésének elsőrendű eszköze. Így aztán természetes, hogy a Kassához köthető mindkét irodalmi folyóirat születésekor ott van. A Magyar Museum alapítását a Kassai Magyar Társaság határozta el 1787-ben, a másik, az Orpheus, Kazinczy kiadása volt. Mindkettőben fontosnak tartotta az irodalmi kritika kialakítását, ami a nyelvi eszmény megvalósításának a fő eszköze lett volna.
Az ifjúságra jellemző útkeresések őt is az egész korszakot átható gondolatok felé vezetik. A kiérlelt, személyes hit hiányában vallásos pótszerként működik számára a felvilágosodás, és az arra jellemző deista gondolkodásmód. Innen törvényszerű az útja a szabadkőművességhez. II. József uralkodása kezdetén ő és a hozzá hasonló értelmiségiek felismerik az új császár törekvéseiben a felvilágosult gondolatok megvalósításának lehetőségét. Az „éretlen, kiskorú társadalomra” felülről szervezett intézkedésekkel kényszerített „jó”, a könyörtelen reformlogika már akkor is ösztönös nemzeti ellenállást gerjesztett, kiderült, hogy a „haladás” mégoly „üdvözítő” eszméit nem lehet egy nemzet érzésvilágával szemben megvalósítani.
A jozefinizmus kudarca és a francia forradalom hirtelen felpörgött eseményei a fő kiváltó okai a magyar jakobinus mozgalomnak, amelyben Kazinczy is részt vesz. Halálra is ítélik. A fogságban nem hagyja el magát, nagyon sokat olvas, képzi magát, ahol tud, segít fogolytársain. Végül kegyelmet nyer és hat és fél év raboskodás után (Buda, Bécs, Kufstein) szabadul. Magyarországra hazatérve az első faluban a szeretet minden jelével elhalmozzák (sajt, sonka, tojás, túró) a császár visszatérő rabjait. Otthon azért nem fogadják ilyen egyértelműen. Szégyent hozott a családra, raboskodása anyagi problémákat is okozott. Végül feleségül kéri volt mentorának, Török Lajos grófnak nála sokkal fiatalabb Sophie nevű lányát, aki hozzá is megy feleségül, ezzel valamennyire rendeződik is helyzete. Bányácska nevű birtokán befejezik az általa elnevezett, beszélő nevű Széphalom kúria építését, amely aztán legalább húsz évre a magyar irodalom központja lesz.
A küzdelmektől eddig sem mentes élet következő nagy jelentőségű eseménye a kálvinista Rómával, Debrecennel való összecsapása lett. Barátjának, Csokonainak halálakor tett felhívását emléktábla állítására – talán szándékosan? – félreértve a debreceni szellemi élet notabilitásai a tévedhetetlenség igényével kötöttek bele a költőbe. (A feliraton szereplő Árkádiát, a költészet honát pusztán marhalegelőnek hallották ki.) „Debrecen, mely arroganciával szokott ítélgetni mindenről, még arról is, amihez teljességgel nem tud.” Az egész ügy kezdetben Debrecen és Kazinczy lovagias afférjának tűnt. Kazinczy a vita hevében Debrecenről, mint az „öntelt szűklátókörűségről, a buta maradiságról, és a hájfejű, kifent bajuszú provincializmus legfőbb magyarországi őrhelyéről” beszélt. Az Árkádia-pörnek elnevezett vita hátterében a presztízsokok mellett úgy tűnik, hogy irodalmi eszmények, sőt egyenesen világképek összecsapása húzódik. A provincializmus és szűklátókörűség, valamint az általános emberi értékek és az európai „nyugatos” kultúra felé törő patrióta világpolgár összetűzése már akkor is népszerű mérkőzésnek számított a hazai közönség előtt. Ebben a vitában Ady harcait megelőlegezve a nemzetieskedő partikularizmus és a nemzeti kultúra nyugati színvonalra emelkedéséért dolgozó költő a mai napig is többször lejátszott összecsapásának előképét láthatjuk.
Az Árkádia-pör a harcban szerzett sebek mellett szélesebb ismertséget is hozott a költőnek. Részben ennek hatásaként a mellette létrejött irodalmi iskola húsz éven keresztül meghatározóvá válik az országban, és hatása létrehozza a tulajdonképpeni irodalmi közéletet. Ennek egyértelmű hadvezére, „Napóleonja” Kazinczy.
Mindezek a küzdelmek, az Árkádia-pör is tulajdonképpen a nagy, végső összecsapást előkészítő előcsatározások. Az ebben a vitában felsejlő konfliktusok aztán markánsan a „Nyelvújítási harc” küzdelmeiben teljesednek ki. A csatározások a debreceniek mellé felsorakozott dunántúli ortológusok támadásával (Mondolat) kezdődtek. A maró szatíra egyértelműen Kazinczyt támadja, és a magyar nyelv védelmének ürügyén az íróvezér nyugatosító, kozmopolita törekvéseit veszik célba. Az ortológusok organikus nyelv- és szokáskultuszával szemben Kazinczyék gyakorlati nyelvfelfogása: a nyelvi eszközök lehetőségeinek bővítésével a magyar nyelv kulturális kapacitásának növelését célozza. (Amire nincs szavunk a nyelvben, az fogalomként sem létezik a kultúrában.) Ez az, ami szentségtörés a kultusznemzetiek, lózungnacionalisták szemében. A többéves küzdelmek Kazinczy Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című békítő szándékú röpiratával aludtak el. Mint ahogy később Kazinczy tanítványának Kölcseynek összegző jelszava: „haza és haladás” békét hozott a két törekvés között, Kazinczy alábbi mondata is betemette az ortológusok és neológusok közötti szakadékot: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s így egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása és törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.”
Írói életművét annak töredékessége miatt nehezen tudjuk értékelni, habár újabban emlékiratai (Pályám emlékezete, Fogságom naplója) és személyes levelezése kezdik elnyerni méltó helyüket irodalmunkban. Nyelvfelfogásának hatása a mai napig tartó. Fő műve (ennek mértéke levelei hatalmas számából felfogható: 23 kötet, 5933 levél) irodalomszervező tevékenysége, amely mostani irodalmi közéletünk alapját is adja. De legfőbb értéke a folyamatosan megújulásra képes, hajlékony, finom, érzékeny magyar nyelv.
2009. 11. 27. (XIII/48)
