Családi háttere erős alapot, meghatározó szellemi útmutatást jelentett számára. Apja maga is a nevelés ügye iránt elkötelezett, empatikus, adakozó, meggyőződéses reformerként a magyar anyanyelvű nőnevelés, az állami leányiskolák megszervezése mellett küzdött az országgyűlésben, és a széleslátókörűség igényét hagyta örökül lányainak. Teréz jártas volt az ókori irodalmon át az amerikai szabadságeszme képviselőinek írásain keresztül a kor nevelési regényeinek témájáig, és szinte gyermekkorától kezdve egyfajta életprogramot állított fel önmagának.
A Brunszvik család kastélyában, Martonvásáron élénk társadalmi élet zajlott. Beethoven, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc is vendégeskedik itt. Beethoven zenét tanít náluk, és a család barátja marad, ami – lányos család lévén – romantikus találgatásokat hagyott az utókorra.
Terézt vonzzák a gyermekek nevelésének lehetőségei, szívesen tanítóskodik húgának gyermekei mellett. Új nevelési irányelveket, módszereket keresve húgával Svájcba utazik, és eljut a kor neves pedagógusa, Pestalozzi yverdoni intézetébe. Pestalozzi árvákat és szegény családok gyermekeit vette magához, és kezdetben saját birtokán foglalkoztatta őket, de nem gazdasági haszonszerzés céljával, a munkát pedagógiai eszköznek tekintette. Az intézet fenntartása azonban anyagi támogatás nélkül bukásra volt ítélve. Később több hasonló intézetet is alapított, ahol a fiúk gazdasági, a lányok háztartási ismeretek elsajátítása mellett írni, olvasni, számolni tanultak, és hitéleti oktatásban részesültek. Pestalozzi előbbre valónak tartotta az „emberképzést” minden hivatásra nevelésnél vagy rendi képzésnél. A francia forradalom után már kormányfelkérésre hozott létre intézetet. Pestalozzi haladó pedagógusi nézeteivel egyedülálló munkát végzett: életkori sajátosságokat, egyéni képességeket figyelembe vevő nevelést alkalmazott. Így is szembesült azonban ellenállással, protestáns hite miatt a katolikus lakosság ugyanis bizalmatlanul fogadta. Pestalozzi elkötelezett személyisége mély benyomást gyakorolt Brunszvikra. „Legnagyobb benne az emberi természet erkölcsi szemlélete, és az a törekvés, hogy a népet és a néppel az emberiséget erkölcsileg felemelje” – írja róla naplójában. A találkozás Pestalozzival nagy hatást gyakorolt az életére, de történt még valami ebben az évben, ami meghatározó volt számára. 1809-ben, harmincnégy évesen egyfajta „lelki ébredést” él át. A sorsfordulóként feljegyzett napot így örökíti meg naplójában egy évvel később: „A mai szent nappal múlt egy éve annak, hogy az Örökkévaló kegyelme olyan szituációba helyezett, amelyben mély pillantást vethettem bensőmbe és a lelki élet belsejébe. Innen datálódik gondolkodásmódom és énem teljes reformja.” Tíz év távlatából ismét utal erre naplójában: „Tíz éve, hogy bennem a változás megalapozódott. Ember lettem. Vége az alvajáró létezésnek, az ostoba gyermekkornak, a keserves, egyszerű ösztönéletnek.” Hoz egy döntést, mely szerint egy nő „sohasem érezheti magát kirekesztettnek, csak ki kell nyitnia ajtaját és szívét, s mindkettő gyorsan és zsúfolásig meg fog telni rászorulókkal”.
Tudással a kiszolgáltatottság ellen
1817-ben éhínség sújtotta Magyarországot. Az együttérző grófnő a nyomornak leginkább kiszolgáltatott nők és gyermekek helyzetének megoldását kezdte el keresni. Jótékonysági nőegyletet szervezett, amelynek a bevételét szegényházak, gyermekfoglalkoztatók megépítésére fordította. A kenyérkereső, sőt a szellemi pályára alkalmas nő fogalma abban az időben meglehetősen merész elképzelésnek számított.
Samuel Wilderspin angol szerző Gyermeknevelés című művének német nyelvű 1826-os kiadása adta a példát, és ösztönözte Brunszvikot arra, hogy az abból megismert újfajta nevelési intézményt meghonosítsa hazájában is. Tájékozódott, szövetségeseket keresett a feladathoz, és végül rátalált a könyv német fordításának készítőjére, Joseph Wertheimerre, akiről kiderült, hogy több nyelven beszél, sikeres üzletember, és egyben élénken érdeklődik a gyermekek sorsa iránt, és angliai útján maga talált rá Wilderspin művére. Brunszvik Teréz az események ilyen egybeesését így kommentálta: „Isten a maga számára tartja fenn a véletlent, amelybe ember nem kontárkodhat bele.” Levelezést kezdeményezett, és közös munkájuk körül kristályosodott ki a közép-európai óvodamozgalom első szellemi központja. A vállalkozó kedvű grófnő egyébként idővel kiterjedt levelezést folytatott egész Európa-szerte. Több olyan szövetségese is volt az ügyben, akikkel személyesen nem is találkozott, ám Teréz, aki egyik életrajzírója szerint „a lelkesítés karizmájával volt megáldva” leveleken keresztül is nagy hatást gyakorolt rájuk. Ez azonban nem volt egyoldalú, erről így vall maga a grófnő: „Azért rendelkezik az egyes ember korlátozott erővel és segédeszközökkel, hogy megtanuljon szeretni, mert mindig szüksége van mások szeretetére és segítségére.”
Az angol példa hatására itthon is létre kívánt hozni olyan egyesületet, amelynek feladata az óvodai nevelés terjesztése, szervezése. A cél érdekében kitartóan kutatott befolyásos támogatók után. Elküldte Wilderspin könyvét az udvarnál bennfentes unokahúgának, a közbenjárását kérte az óvodaalapítás érdekében, és sikerült is megnyernie József nádor feleségét, Mária Dorottyát az óvodaügy feletti védnökségre. Ezután a országbíró, Cziráky Antal következett: „Csak hat éve, hogy napvilágot látott Angliában egy olyan elgondolás, amely oly sok nemes parlamenti tag ítélete szerint arra érdemes, hogy az egész földkerekségen minden nemes gondolkodású ember bensőséges megfontolás tárgyává tegye. Miért ne mi magyarok legyünk az elsők, akik ezt a minden vizsgát kiálló gondolatot meg is valósítsuk? Miért várjunk addig, míg az erkölcsi nyomor minden határt áthág? A magyar nép nagy tömege ágrólszakadt, és nincs senki, aki belátja, hogy az ország jóléte milyen nagymértékben függ azoktól az alsóbb néposztályoktól, akik a társadalmi piramis alját alkotják!” – de ezúttal nem hatottak Teréz szívhezszóló honleányi érvei.
A kudarc nem tántorította el a grófnőt, pedig Cziráky másokat is meggyőzött arról, hogy ne támogassák a törekvéseit. „Az állhatatosság révén győzni fogunk, akkor is, ha a tökéletlenség, közöny, félreértés, önzés mindenütt akadályhegyeket állít számunkra” – bátorította barátait is. Kitartott a meggyőződése mellett, hogy a szegényeken való segítség legcélszerűbb eszköze nem feltétlenül az alamizsna, hanem a nevelés, az oktatás. Azt vallotta, hogy a jó természetű, erkölcsös ember nevelésével gátat lehet szabni az anyagi romlásnak is, és mivel az első évek nagy befolyással bírnak a későbbi felfogásra, a korai nevelés valójában a nemzet jólétéért tett erőfeszítés.
1828-ban Brunszvik Teréz édesanyjának budai házában, a mai Mikó utca és Attila utca sarkán csendben megkezdte működését az első magyar – és egyben első közép-európai – óvoda, korabeli nevén: kisdedóvó. 125 gyereket jegyeztek elő, főleg hivatalnokok, iparosok, fiákeresek, fuvarosok, mosónők, és 42 gyermekkel kezdték el a foglalkozást német és magyar nyelven. Angliai mintára férfitanítók látták el a foglalkozások vezetésének feladatát, bár Brunszvik nőket látott volna szívesebben ebben a feladatkörben. A napot imával, dalokkal kezdték. Brunszvik mindig hangsúlyozta a játék fontosságát, amit a gyerekek fejlődése szempontjából elengedhetetlennek tartott. Az „Angyalkert”-nek elnevezett kisdedóvó egyfajta kisgyermekiskola volt, 2–7 éves korú, elsősorban szegénysorban élő gyerekek elemi képzésére törekedtek, akiknek később esetleg nem adatott meg a lehetőség a tanulásra. A budai kisdedóvót szerte az országban újabb óvodák megnyitása követte. Az óvodák ügye civil mozgalomként terjedt, hamarosan mozgalommá nőtt. Időről időre gyűjtéseket rendeztek az új, magánkézben lévő intézetek fenntartásának támogatására. „Először történt, hogy Bécs minket, magyarokat utánzott” – fogalmazott jogos büszkeséggel Brunszvik, amikor ennek nyomán az első osztrák intézmény is megnyitotta kapuit.
A reformok korának küzdelmeibe nem fáradt ugyan bele, de 1833-ban elfogadta orvosai tanácsát, és hosszabb utazásra szánta el magát. „Egy kis időre el kell távolodnom saját ügykörömtől” – mondta, és még a naplóírással kapcsolatban is mértékletességet fogadott. Levelezését azonban szerencsére folytatta, így ezekből megtudhatjuk, hogy az óvódák ügye elkísérte útjára is, minden helyen igyekezett meglátogatni az ilyen intézményeket, melyek közül nem egy az ő bátorítására jött létre. Ausztria és Bajorország bőségesen ellátta mind látnivalókkal, mind újabb tervekkel. Münchenben a nőegylet elnöknője a következő szavakkal fogadja: „Éppen jókor jött Münchenbe, Isten küldte, hogy létrehozza a kisdedóvót!” A magyar grófnő, aki az osztrák császárnét, Karolina Augusztát már befolyásos támogatói között tudhatta, 1833. december 3-án levelet ír az ügyben a bajor királynénak: „Engedje meg, Felség, hogy ugyanazt a kérdést intézzem Felségedhez, amit már a császárnőnek is feltettem. Mit gondol, mi a fő oka az elszegényedésnek? A családok tehetetlenségének? Kell-e, hogy legyenek koldusok? A mértékletes, dolgos, ügyes emberekben nem lehet fiatal korukban felkelteni a tisztesség érzését? Azt, hogy valamit félretegyenek maguknak és övéiknek öreg napjaikra? Betegség esetére? Nekem egy nagyérdemű lelkész azt mondta: az elszegényedés oka mindig a tudatlanság, amelyből először lustaság, bátortalanság, mindebből pedig erkölcstelenség és betegség keletkezik. (…) és a mérhetetlen összeget, amelybe a szegényházak kerülnek, amelyeket a szegényekkel foglalkozó egyletek és a magános jótékonykodók adományoznak, a nevelés számára messze gyümölcsözőbben és célszerűbben lehet felhasználni. Mennyeibben is, hiszen a lélek több, mint a test.”
Utazásai során eljutott Itáliába is, amit ekkor még kisebb-nagyobb államok alkottak, barátságokat kötött, és felmérte az óvodai intézmények ottani helyzetét. 1835-ben tért vissza Martonvásárra. Az ügy iránti lelkesedését még az sem törte meg, amikor 1836-ban nem kapott helyet a megalakuló Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület választmányi tagjainak sorában – annak ellenére, hogy ő volt a mozgalom elindítója, úttörője. Ismét útra kel, továbbra is hidat igyekezett alkotni a környező országok kisdedóvóinak mozgalmai között.
Brunszvik grófnő mindig hangsúlyozta, hogy a gyermek sorsa a családon, az anyán múlik, éppen ezért a nőnevelést kiemelten fontosnak tartotta. Olyan leány- és nőnevelő intézeteket álmodott meg, ahol elsősorban belső értékekkel megerősödött emberré, és ebből következően művelt, tudatos anyákká nevelnek. Ebben látta a következő generációk lelki, szellemi erejének gyökerét. 1846-ban nyílik meg az első magyar leánynevelő intézet, de az intézmény létrehozása végül mégsem neki, hanem egyik unokahúgának, Teleki Blankának sikerül, akinek mindvégig men-
tora volt. Brunszvik Teréz 73 éves a forradalom idején, de naplójából kiderül, hogy úgy érzi, a forradalmi mozgalom fiatalítólag hatott rá, 1848. március 15-ét nagy lelkesedéssel fogadta. És fájdalommal látta a bukást. 84 évesen még Drezdába utazik az óvodaügy előmozdítása érdekében, és csak 86 évesen, egy eseménydús élet után fejezi be földi pályafutását Dukán.
2010. 01. 29. (XIV/4)
