Reggeli közben pár kedélyes szó a legújabb huncut csínyükről, aztán a napilapok kötelező szemléje, majd döbbenten olvassák a címlapon: ILS L’ONT TUÉ – Megölték őt! A huncut csíny, ami tegnap „ártatlan” rágalmazásnak indult, mára merényletté fajult.
Mindez valahogy egészen úgy kezdődött, mint egy rosszindulatú pletyka: nem tetszik, hogy a szomszédnak új autója van, hát elterjesztem róla, hogy lopott. Így ment ez már azokban az időkben is, és talán azóta is. A Léon Blum vezette baloldal törvényes hatalomra jutása óta lassan döcögött a francia jobboldal szekere, eszükbe ötlött hát, hogy ha ekkora szélcsend van, miért is nem zörgetik meg ők maguk egy kissé a baloldal harasztját.
Szégyenlősen válogattak – mint copfos kislány az édességboltban – a baloldali kormánypárt, a Front Populaire tagjai között, kit lehetne lejáratni most? És mivel a miniszterelnök, Léon Blum makulátlan múltján nem találtak fogást, a kiszámolósdiból a belügyminiszter, Roger Salengro került ki vesztesen, akinek a Bluméhoz hasonló feddhetetlen előéletéből egyetlen mozzanat világlott ki, amit kiválóan föl lehetett használni az éppen esedékes lejáratókampányhoz: Salengro az első világháborúban a németekhez dezertált.
A valóságnak ehhez természetesen a legcsekélyebb köze sem volt: Salengro a biciklis haderőnél szolgált, és mikor egy bajtársa gyanúsan sok időt töltött el felderítéssel, a nyomába eredt, hogy hazahozza, akár az élete árán is. Ám a bajtárs addigra halott volt, így Salengro már csak azt tudta megkísérelni, hogy a holttestét francia földbe temesse. Egy óvatlan pillanatban azonban rajtaütöttek a németek, és hadifogságba került. A francia hadbíróság csak a távozásáról értesült, ami miatt távollétében halálra ítélték, a hadifogságból hazaérkezve azonban Salengro mindent tisztázott, és nyomban föl is mentették.
A jobboldaliak számára azonban az igazság túl igaznak és kevéssé kompromittálónak bizonyult, ezért úgy döntöttek, hogy a hazudozás öreg, de azért mégsem annyira elfeledett eszközéhez nyúlnak, és Salengróból mégis dezertőrt csinálnak. Fogtak hát egy, a fiatalságából adódóan kellően naiv és dacos újságírónőt, aki némi (nem kevés) honoráriumért és a kijáró tizenöt percnyi szakmai dicsőségért cserébe hajlandó volt hétről hétre a hazugságot hihető formába kanyarítva a sztrájkok és éhínségek híreitől agyongyötört dolgozók tudatába csepegtetni.
A terep készen állt a két leplezetlenül szélsőséges jobboldali lap, a Gringoire és az Action Française hasábjain, ahol ezek az alaptalan vádak címlapra kerülhettek. Mindezt – hogy minél valódibbnak hasson – megfejelték a módszeresen lepénzelt álszemtanúk szájába adott és oda jól bele is rágott beszámolókkal Salengro dezertálásáról.
Végül hagyták, hogy az a kis szikra, ami kezdetben nem volt egyéb néhány sikerre kiéhezett politikus fantáziálásánál, lángra kapjon, és fölperzselje egész Franciaországot, porrá égetve ezzel egy ember becsületét. Elérték, hogy az ország tisztes belügyminisztere az országházon és a gyűléseken kívül is a legváratlanabb helyeken kapja az arcába, hogy „Mocskos dezertőr!”. Megvalósították mindazt, amit ma totális lejáratásnak és politikai karaktergyilkosságnak (ha nem valami még annál is rosszabbnak) nevezünk.
Ennél is sokkal elképesztőbb az, hogy miután a miniszterelnök kérésére összeállt különbizottság megvizsgálta az ügyet, és a parlament nagy többséggel Salengro fölmentése mellett szavazott, a Gringoire és az Action Française továbbra sem átallotta a hazugságait és minden emberi jóérzést meghazudtoló mocskolódásait árasztani erre a hazafira.
Salengro pedig – habár a pártja és legfőképp a miniszterelnök minden erejével támogatta – megingott, engedett a politikai lejáratások viharainak, amihez még a magánélete tragikus veszteségei is hozzájárultak. Felesége meghalt, édesanyja súlyos betegen kórházban feküdt, ő sem bírta már tovább. 1936. november 19-én hajnalban magára nyitotta a gázcsapot.
A reggeli lapokat olvasva eszmélt rá a francia nép, hová is vezet a gyűlölet. A nyomdászok ezután megtagadták a nyomtatást, az újságkihordók pedig nem voltak hajlandók kézbesíteni e két embertelen lapot. A főszerkesztőket az emberi méltóság ily mértékű lábbal tiprása miatt letartóztatták, s a lapok azóta sem éledtek újra főnixmadárként. Ahogy sajnos Salengro, a hős hazafi sem, aki a határtalan gyűlölet áldozatává és egyben örök mementójává vált.
2010. 03. 26. (XIV/12)
