Az angolok mindig találnak valami ürügyet egy látványos kosztümös film készítésére, s miért is ne Viktória királynőről forgassanak, aki ténylegesen Európa legrégibb királysága felett uralkodott a leghosszabb ideig. Főszerepben a királyi felség, akinek kötelessége helytállni az udvari intrikák és diplomáciai játszmák közepette; és a nő, akinek feladata törvényes és életerős trónörököst világra hozni. A film az éppen csak „pályaválasztási korba” ért hölgynek a döntő lépéseit örökíti meg. A Viktória által megcélzott intézményekbe (s ezek nem patinás egyetemek, hanem a királyság és hű házasság) viszont rendre csak egy főt vesznek fel – ez teszi az önmagában is említésre méltó életét filmbe illővé.
Ha leegyszerűsíthetnénk az életet, kijelenthetnénk, hogy Viktória világrajöveteléhez egyetlen ok vezetett, bár az igen nyomós ok volt: hogy ő lehet majdan a britek királya. Amikor 1817-ben meghalt a trón akkori várományosa, fennállt a veszély, hogy az uralkodóháznak magva szakad. Azonban ez önmagában még nem ösztökélte a királyi családnak a korosodó, de még házasságra alkalmas maradék tagjait, hogy szakítsanak szeretőikkel, és azontúl csak törvényes utódokat nemzzenek. Ám a trónörökös biztosításáért tekintélyes évjáradékokra számíthattak a hercegfivérek, így a nősülés máris exkluzív befektetésnek tűnt. Lánykérőbe indult Kent ötvenéves hercege is, a megkért szász-coburgi hercegnő kétgyermekes özvegyasszony volt, aki csak azért mondott igent, mert egy potenciális trónörökös anyjaként már látott fantáziát az újabb frigyben. Kezdetét vette hát a három nem egészen ifjú pár nem egészen méltóságteljes gyermekvállalási versenye. A trónörökösjelöltek sorában Viktória az 1819. május 24-ei megszületésével a hátrányos ötödik helyről indult, ráadásul nyolc hónapos korában árván hagyta az adósságokban úszó édesapja is. További halálesetek következtében azonban a kisleányt az évek teltével már az éppen regnáló nagybátyja várható utódjaként tartották számon.
A rakoncátlan hercegkisasszonyt édesanyja keményen fogta, hogy a szokásos udvari léhaságoktól még időben távol tartsa. Akkoriban terjedt el egy bizonyos dr. Arnold felfogása, miszerint a nevelés legfőbb célja, hogy az ifjú „a szó igaz értelmében keresztény gentleman legyen”, a tárgyi tudás és a műveltség fejlesztése csak ez után következhet. A hercegné személyesen őrködött afelett, hogy lánya az anglikán vallás szellemében nevelkedjék – bár önmagával szemben már korántsem volt oly szigorú. A visszás anyai szeretet nem nyerte meg Viktóriát, szíve leginkább német származású nevelőnőjéhez, egy lutheránus lelkész lányához húzott, akinek köszönhetően egyre jobban szelídült. Mindent megtanítottak neki, amire csak egy királynőnek szüksége lehet, kivéve azt, hogy ő maga lesz a királynő. Erre tizenkét éves korában vezették rá, a királyi családfa bemutatásával és a trónöröklés rendjének ismertetésével. Viktória csendben emésztette a hallottakat, majd így szólt: „Én jó leszek.”
A lányt állandó ellenőrzés alatt tartották, még az egyedüllét is tilos volt – de ez persze nem enyhített szívbéli magányán. Mindennapjai úgyszólván csak női társaságban teltek, ezért is jelentett számára felfrissülést, amikor aranykalickájához távoli unokafivérei látogattak el. Már a korai feljegyzései is arról árulkodnak, hogy a kontroll és képmutatás fullasztó légkörében, valamint fájó apahiányában mindig rendkívül felemelő volt számára, ha egy emberben a kiválósággal találkozhatott, pláne, ha az illető hús-vér férfi volt.
Természetesen a rokonlátogatások leple alatt is az uralkodóház tagjai szövögették dinasztikus terveiket. Az egyenes jellemű és gyors felfogású Viktória éppen úgy átlátott ezeken a játszmákon, mint a számára legkedvesebb unokatestvére, Albert herceg. A fiatalember életéből sem maradt el a céltudatos neveltetés: őt egyszerűen a leendő királynő jövendőbeli férjének szánták. Viktória alig érte el a nagykorúságot, a király halála hamarosan a trónra is juttatta 1837-ben. A temetés és a koronázás magyar tanúja éppen a szabadságharc utolsó magyar miniszterelnöke, Szemere Bertalan volt, aki naplójában el is merengett: „Különös, hogy a leghatalmasb birodalmon, öt világrészre kiterjedően, egy lyányka uralkodik, kinek kezébe inkább illenék egy virágszál, gyönge s ártatlan, mint ő, semmint az igazság s kegyelem kardja, minek súlya férfimarokba nehezedjék.” A teremtés azonban törékenységét meghazudtoló módon szabadult meg anyja és szűk környezete zsarnoki befolyásától, minden új felelőssége és kötöttsége ellenére élvezte a sosem tapasztalt szabadság és hatalom ízét. Délelőtt az államügyekkel foglalkozott, délután olyan egyszerű örömöknek élt, mint a finom ételek, a lovaglás, a tánc. Ahogy korábban is fogadkozott, hogy jó lesz, mértéktartásra és korrektségre törekedett, és első dolga volt apja adósságait rendezni. Viktória még zsenge korában sem világraszóló szépség, nem is fergetegesen okos, és végképp nem könnyű természet; de ahhoz volt képessége, hogy felismerje mások értékeit. Élete során nem egyszer gúny tárgyává is tették, mert túl közvetlenül és barátilag viszonyult olyanokhoz, akik kivívták őfelsége bizalmát – rangra való tekintet nélkül.
A királynő kiházasítására irányuló mesterkedés aztán a nem várt módon vált hiábavalóvá. A koronázást követően háztűznézőbe küldték Albertet, aki második látásra legyőzte a „szabadságát frissen kivívott” királynő házassággal kapcsolatos várakozó álláspontját. Viktória úgy vélte, hogy kérője összehasonlíthatatlanul kiválóbb nálánál – és ez így is volt a történelmi emlékezet szerint. Noha a fiatalember nem lángolt rögtön úgy, mint menyasszonya (és úgy, mint a mozivásznon), a kölcsönös megbecsülés megadta a párnak az alapot, hogy összeszövetkezzenek „a köz és haza érdekében” is. Egyaránt húszévesek, mikor összeházasodnak, s Viktóriának Albert személyében sikerült élete párjául egy nem pusztán címe szerinti nemes embert választani. Az már az elejétől látszott, hogy a férj túl német, túl pedáns és túl józan életű ahhoz, hogy az angol főurak tiszteletét kiváltsa. Albertet untatták az arisztokrácia szórakozásai, s ebben felesége is követte, egészen lemondtak a társas életről a családi élet javára. A királynő azonban a „jó és szelíd, okos és intelligens” Albert személyében csak a tökéletes férjre vágyott, nem értette férje igényeit, aki egy bizalmas levelében úgy írta: „én vagyok a férfi a házban, de nem én vagyok az úr”. A kis hercegek születésével azonban rövidesen megszilárdult a családfő tekintélye, s a korábban pazarló udvartartásuk kormányzása is a férj kezébe került. Albert módszeresen beleásta magát a politikába is, és nélkülözhetetlen támasza lett feleségének az államügyekben. „Hálás vagyok Istennek, hogy drága férjem oldalán megtaláltam az igazi, valódi boldogságot, melynek semmi köze a politikához és a világi élet fordulataihoz” – jegyzi fel a királynő, aki naplójában szüntelen férjéről áradozott.
Viktória ki nem állhatta a csecsemőket, de imádta a férjét, aki viszont imádta a gyerekeket, így a párnak 1840 és 1857 között kilenc gyermeke született. A családi idillhez rendszeres túrák és nyári vakációk is tartoztak. Ugyanakkor a szülők poroszos elve volt, hogy „az élet kötelességekből áll”, ám ez nem minden gyerekük nevelésénél bizonyult hatásosnak. Mindazonáltal a királyi család az ideális család példája lett, mint a botrányoktól és afféroktól érintetlen sziget, ahol rend, erkölcs és összetartás uralkodik. „Anglia dicső menyecskéje, a kis kövér szőke királyné” – írta Viktóriáról Tóth Lőrinc 1844-ben az útikönyvében. S valóban, a hercegnő alig 150 centijével aprócska volt, emellett a királyi sarjak és kiváló étvágya is megtették hatásukat az elhízásra hajlamos alkatára. Meg sem lepődünk, hogy a moziplakát nem ilyen habitust hirdet, hiszen könnyebb a fent leírt termettel a Brit Birodalom első asszonyává válni és a trónon maradni majd’ 64 évig, mint a 21. század elején egy százperces mozifilm főszerepét elnyerni. A királynővel egyidős, akkor még ismeretlen írónő, Charlotte Brontë szerint őfelsége „alacsony termetű, egyszerű ruhájú, élénk asszonyka, roppantul igénytelen, nincs rajta semmi királynői”. A királynő családja az egyszerű polgári élet eszményi tükörképévé vált. Az erkölcs, a háziasság, a szorgalom, a kötelességtudás megtestesítője főként a háttérben ténykedő férj volt. A királynő az évek teltével nemcsak saját életét, hanem az országát is nyugodt szívvel Albertra bízta. Kormányválságok idején a tárgyalásokat férje vezette sikeresen, Anglia királya valójában a férfi volt, aki gyakran már napkelte előtt nekigyürkőzött a politikai problémáknak. Erélyes államférfivá nőtte ki magát, miközben támogatta a művészetek és tudományok fejlődését is. A filmkockák addig peregnek, amíg a főszerepek dekoratív fiatal színészekkel alakíthatók, s így nyilván több látogatót csalnak be a moziba, azonban már nem vállalják Viktória életét az ifjúságán túl: a drámát, ahonnan a realizmus már elválik a romantikától. A házaspár hiába tette az államügyek oltárára az életét – az áldozatuk túl kevés volt, hogy a közjón számottevően javítsanak, ahhoz azonban túl sok, hogy saját életük ne lássa kárát. Mert a politikai karrier vagy a pazar 1851-es világkiállítás dacára a királynő férje nem lelte a megelégedést. Olyan elismerésre vágyott, amit egy feleség nem adhatott meg, még ha az Anglia királynője is volt. „A királynő férje” címet ajándékozták neki, de ez valahogy nem boldogította. A herceg a munkába menekülve túlhajszolta magát, orvosa félrekezelte, legyengült szervezetére végzetes gyorsasággal csapott le a tífusz. Negyvenkét éves volt, mikor elbúcsúzott „jóságos asszonykájától”, aki azután majd’ eszét vesztette bánatában. „Élek még, de a boldog életnek vége” – írta egy levelében a királynő. Rögeszmésen minden reggel kikészíttette férje ruháit, ő maga pedig évtizedekig csak a gyász színébe öltözött. A szó szerinti bálványozás jegyében több ezer emlékművet állított neki. Az államügyekhez nagy sokára tért vissza, de csak azért, mert tudta, hogy férje ezt kívánná meg tőle.
A kor kutatói szerint, amikor Európa a század talán legviharosabb évtizedét élte, s a szigetországban is csúcspontjára jutott az anarchista mozgalom (amely bár nem torkollott fegyveres forradalomba, a követeléseket munkások milliói írták alá), csak a királyi család házi erényei és botrányoktól mentes életmódja váltották ki azt a tiszteletet, amely megkímélte a brit koronát a forradalmi szelektől. 1849-ben a közvéleményt valóságos magyar láz hevítette, Kossuthért egyenesen rajongtak. Bár a királyi pár nem volt híve a kontinens országaiban dívó abszolutizmusnak sem, a népek tavaszában a nemkívánatos pártharcok, sőt az anarchia veszélyét látták. A királynő ellen élete során összesen hét „merényletet” követtek el, de ezek komolyságát aláássa az a tény, hogy csupán egy esetben élesre töltött fegyverrel. Így a moziban az önfeláldozó Albert hősi vére történelmileg megalapozatlanul, de a romantikus jelenetek betetőzéseként ömlik az egyébként nagy vonalakban hiteles cselekményű filmben. A királynő alapjaiban erkölcstelennek tartotta, hogy míg Anglia elnyomja Írországot (a királyi párt jóval később értesítették, hogy az 1846-os írországi burgonyavész során egy-másfél millió ír alattvaló halt éhen), külpolitikájában a kontinensen támogatja a republikánus eszmék terjedését. A parlament és a miniszterek persze angolosan kikérték maguknak, hogy a királyi pár irányítsa a birodalom külpolitikáját.
A viktoriánus korszakot az angol történészek Nagy-Britannia fénykorának tekintik. Ezalatt a gyarmatbirodalom területe megháromszorozódott, miközben a korona hatalmi körének pontos megállapítása állandó és megválaszolatlan alkotmányjogi kérdés maradt. Az angol alkotmányos monarchia első valóban polgári uralkodójának tartják Viktóriát, akinek hatalma férje halála után fokozatosan süllyedt a formalitások szintjére, jóllehet nem önszántából vagy tudatosan engedett mind nagyobb teret a klasszikus polgári demokráciának. Dickens a roppant gazdagság és a hihetetlen nyomor láttán kijelentette, hogy „soha nem éltünk meg jobb és egyúttal kegyetlenebb időket”. De a királynőtől távol tartották a társadalmi viszonyokról készült aggasztó jelentések zömét, melyek szerint az alattvalók életét a szegénység, nyomorúság, analfabetizmus, alkoholizmus, gyermekhalandóság, kolera, prostitúció, erőszak és bűnözés sújtja. S míg Őfelsége liberális érzékenységet tanúsított egyes társadalmi problémák és a vallási türelem terén, más ügyekben konzervatív maradt. Így nem nézte jó szemmel a női emancipáció első csíráit: „mi asszonyok nem kormányzásra vagyunk teremtve, s ha jó asszonyok vagyunk, nem is tetszhet nekünk ez a férfias foglalatosság” – vallotta, s ellenezte még a nők szavazati joghoz jutását is.
Viktória királynő gyermekeinek kiházasításával a kontinens szinte valamennyi királyi családjával rokonságba került, ezért nevezték „Európa nagymamájának”, civilben 29 unokája és még életében 37 dédunokája született. „Anglia édesanyja” – ahogy élete alkonyán éljenezte népe az ősz matrónát – 1901. január 22-én hunyt el. Őszinte levelei, naplóbejegyzései s az általa publikált két könyv ma már a történetírás fontos forrásai. A kamera egyébként számos jelenetben elidőz azon, ahogy az ország nagyasszonyát tükrök veszik körül, mi több, egyik-másikba egyenesen bele is néz. Egy lelkiismeretes ember rokonszenves szokása ez, amely az öreg kontinens népeinek új századaiban továbbra is meghonosításért kiált a hatalomgyakorlók körében.
2010. 04. 02. (XIV/13)
