Amikor távozása előtt Bush elnököt egyszer arról kérdezték, mi az, amit a legjobban vár a Fehér Házban eltöltött évek után, ő tréfálkozva így válaszolt: „Inkább azt tudom, mi az, amit nem annyira várok… A feleségem főztjét…” „No, ezért még számolok vele” – nevetett a korábbi first lady a Fox News csatornának adott interjújában, miután bejátszották számára ezt a kis részletet. Azonban maga is elismerte: bizony már tizennégy éve annak, hogy utoljára főznie kellett.
Új dallasi otthonukban mindenesetre ez nem volt probléma, hiszen Laura beszámolója szerint eleinte annyira hiányos volt konyhájuk felszerelése, hogy nem is tudott volna főzni. Amikor pedig partit szerveztek az ismerősök és a szomszédok részére, még az asztalt és a székeket is úgy kellett kölcsönkérni a szomszédban bekvártélyolt titkosszolgálattól.
Mrs. Bush azt is beismerte, hogy elfelejtette megnézni Obama elnök országértékelő beszédét. „Másnap arra gondoltam, milyen furcsa, hogy nyolc éven át napokig izgultam, amíg
George a beszédét írta. Most pedig úgy zajlott le az egész, hogy még csak eszembe sem jutott.”
Az átmenet persze nem volt könnyű: „A férjemnek egyik nap még az asztalán tornyosult a világ összes ügyes-bajos dolga, másnapra pedig mindez hirtelen eltűnt.” Laura szerint, ha a folyamatos stressz már az ember életének részévé vált, nehéz „leszokni róla”. „Az új otthonunkba való beköltözés után este lefeküdtem, és automatikusan elkezdtem aggódni, hogy másnap vajon mit is kell csinálnom? Aztán eszembe jutott, hogy semmit, egyszerűen csak ki kell csomagolnom, találkoznom kell a barátaimmal, meg ehhez hasonlók.”
A normál kerékvágásba való visszatérés másik pozitív oldala Laura számára az, hogy bármikor kisétálhat az otthonából, és járhat egyet a környéken. Elmondása szerint a Fehér Házban „nagyon elszigetelt” volt, és nehezen viselte, hogy az elnökség miatt egyfajta buborékban kellett élnie. A szabadságot Bush elnök is szemlátomást élvezi: „Egyik nap autóval jöttem hazafelé, és láttam, amint George le-föl biciklizik az utcán, és sorra bemutatkozik a szomszédoknak. Nos, ez a nagyszerű a magánéletben.”
Bár a média Laurát szívesen gyömöszölte a „konzervatív nő” skatulyájába, ő nem ilyennek látja saját magát. Míg anyósa, Barbara Bush, a média számára a nemzet „nagymamája” volt, ő a „régimódi, tökéletes feleség” szerepében lett feltüntetve, aki tudja, hol a helye, vagyis egyfajta „anti-Hillary”.
Laura, aki fiatalkorában tanítónőként és könyvtárosként is dolgozott, férjének texasi kormányzósága idején alapította meg a Texasi Könyvfesztivált, tíz évvel ezelőtt pedig megnyitotta Washingtonban a Nemzeti Könyvfesztivált is, amely mára komoly, százezer fős látogatottságú eseménnyé nőtte ki magát. A kommentátorok annak idején mégis kétkedve fogadták, amikor azt állította, hogy a Karamazov testvérek a kedvenc olvasmánya, akik pedig elhitték, nem értették, hogyan házasodhatott össze George-al.
Pedig Laura olvasottsága kitűnik memoárjának kifejezetten irodalmi stílusából. Lírai nosztalgiával ecseteli texasi szülővárosát, Midlandet, „ahol télidőben az emberek összegyűjtötték a szél által arra görgetett ördögszekereket, majd hármasával összefogdosták, és műhóba hempergették őket – így készült a kertek téli dísze: a sivatagi hóember”.
Laura igazi könyvmoly volt fiatalkorában is: az olvasás jelentette számára a menekülést a rideg valóságból. Édesanyja ugyanis három gyermeket is elveszített, így a kis Laurát egyrészt nyomasztotta, hogy nincs testvére, és mint egy „magányos gyermek a zsúfolt vidámparkban” folyton egyedül van, másrészt az otthont gyakran lengte be a gyász légköre. „Azt hiszem, könnyű volt Midlandban szomorúnak lenni; a veszteség és a magány miatt. Jól ábrázolta Georgia O’Keeffe festőnő a texasi préri hangulatát, amikor a »szaggató szelek és lenyűgöző sivárság« kifejezésekkel írta le.”
1963-ban igazi tragédia árnyékolta be az akkor tizenhét éves Laura életét. Édesapja autóján moziba tartott egyik barátnőjével, akivel úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy elfelejtett megállni egy stoptáblánál. Belerohant a kereszteződésen éppen áthaladó másik járműbe, amelyben történetesen egyik legjobb barátja, Mike Douglas ült, aki a helyszínen meghalt. „Soha nem tudom feloldozni magam a bűntudat alól, amelyet nem csupán Mike halála, hanem annak minden következménye miatt érzek. Az ütközés másodpercei egy örökkévalóságnak tűntek, utóhatásai pedig úgy gyűrűznek tova, mint hullámok a vízbe vetett, de soha el nem süllyedő kavics körül. Akkor novemberben elvesztettem a hitemet, méghozzá sok-sok évre.” Elmondása szerint abban az időben még nem volt divat krízishelyzetek után pszichológushoz vagy tanácsadóhoz járni, az emberek magukba temetkeztek a problémáikkal.
Laura egyébként egyfajta mintadiák volt, aki mindig azon igyekezett, hogy ne okozzon csalódást, és a baleset csak még óvatosabbá és rendszeretőbbé tette. Könyveit már otthon is a könyvtárakban használt Dewey-féle tizedes osztályozás szerint rendszerezte, és mindig „óvakodott attól, hogy túl sok dologért vállaljon felelősséget”.A The New York Times kommentárja szerint: „ha valaki ennyire tart az élet bizonytalanságától, és mégis hajlandó bevállalni a nagypolitika stresszes, lármás világát, az bizony a házastársi odaadásról és arról a hajlandóságáról tanúskodik, amellyel közös életük kormánykerekét átengedte férjének”.
A volt first lady nosztalgiával emlékezik vissza a férjével történt első találkozásra. Bár egymáshoz közel nőttek fel, és ugyanabba az iskolába jártak, de soha nem futottak össze egymással, pedig egy időben egy háztömbben is laktak. Barátai egy éven át kísérleteztek azzal, hogy bemutassák őt George Bushnak. Amikor a lány végre beadta a derekát, az események felgyorsultak: alig három hónap leforgása alatt összeházasodtak. „Olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást.”
Mint a first lady memoárjából kiderül, egyik ismerőse nem minden rosszmájúság nélkül jegyezte meg, hogy „Midland legpartiképesebb agglegénye Midland szinglijét” vette el (Laura harmincegy éves volt, amikor találkoztak).Az évek során persze sok mindent leírtak már Laura és George W. Bush házasságáról – arról, hogy az ellentétek mennyire vonzzák egymást, vagy hogy Laura kiegyensúlyozottsága és nyugodt természete mennyire ellensúlyozza George impulzív, hangoskodó karakterét. Köztudott, hogy George alkoholizmusa miatt házasságuk viharokon is átment, Laura azonban ekkor sem akart válni.
A visszaemlékezésen két vezérmotívum vonul át: az egyik az a szeretet és biztonságérzet, amit Laura a házasságukban és családjában megtalált, a másik viszont az elszeparáltság érzése. A first lady nosztalgiával ír azokról az időkről, amikor férje még texasi kormányzó volt, ő pedig szabadon mehetett a postára vagy bevásárolni. A Fehér Ház, ahol „a késő délutánok voltak a legüresebbek”, ezt gyökeresen megváltoztatta. Szeptember 11-e után pedig, amikor az antraxtámadások veszélye miatt még a leveleit sem vehette át személyesen, és sétálni sem mehetett, „fizikai élettere még tovább szűkült”. Egy alkalommal az éjszaka közepén riasztották fel őket, hogy le kell menniük a bunkerbe, mert ismeretlen repülő tárgyat észleltek a Fehér Ház légterében.
Szeptember 11-e Laura számára is „visszavonhatatlanul megváltoztatta a világot”. Férje, akinek választási kampánya még olyan témák körül forgott, mint az oktatás vagy az adócsökkentések, hirtelen háborús elnök lett. „Attól a naptól kezdve láttam, hogy a ráncok egyre csak mélyülnek az arcán, és éjszakánként álmatlanul hánykolódik, miközben folyton zakatolnak a gondolatai.” A politikai események, különösen az iraki háború, a családi életüket is megviselte. „George mindennap elolvasta az áldozatokról szóló jelentést. Ez szívfacsaró volt. Egyik este feltűnt, hogy különösen hallgatag. Lányai, Barbara és Jenna ugratni kezdték, csak hogy megnevettessék. De ő végül felállt, elnézést kért, és távozott a szobából. Mondtam a lányoknak, hogy aznap Bagdad környékén lelőtték az egyik helikopterünket.”
Amikor Laura a Fehér Házban vendégül látta a következő first ladyt, Michelle Obamát, megvitatta vele, milyen bonyolult a magánéletet információéhes tömegek előtt élni.
Laura Bush, ha kell, viccesen élcelődve bátorítja férjét. A fáma szerint, amikor Bush elnök néha-néha megsajnálta magát a sok probléma és kritika miatt, Laura kedvesen, ám mégis tárgyilagosan felhívta a figyelmét arra, hogy „önként jelentkezett erre a munkára”. Ugyanakkor könyvében kiáll férje döntései mellett. Laura így kommentálja a kongresszus demokrata vezetőinek szavait, amelyekkel George-ot „lúzernek”, „inkompetens vezetőnek” és „hazugnak” titulálták: „A megjegyzések keresetlen és kegyetlen szavak voltak. Ezek a szavak a kongresszusban szolgáló néhány politikus alantas gondolkozására és szűklátókörűségére világítottak rá.” Férjét nap mint nap lesújtó kritikák érték minden oldalról. Elítélték és kifigurázták. „Azért éltem túl, mert ő is túlélte. De amin átmentünk… – az a rosszindulat, gonoszság és kegyetlenség… –, azon remélem, egyetlen politikus házaspárnak sem kell újra átmennie.”
A Bush házaspár továbbra is aktív életet akar élni: kialakítják az elnöki könyvtárat és megalapítják a „Szabadság Intézetet”, amely nem csupán a diktatúrák, hanem a betegségek, a szegénység és az analfabétizmus alóli felszabadulást is szorgalmazza.
Hogy az elnök mit élt át, hamarosan megjelenő könyvéből kiderül, Laura mindenesetre érezhetően megkönnyebbült a Texasba való visszatérés után. „Valamikor első texasi tavaszunk és nyarunk idején megéreztem újonnan talált szabadságom lüktetését. Közel nyolcévnyi hiperéberség, újabb és újabb veszélyek vagy tragédiák fenyegető árnyai után végre fellélegezhettem. Hogy egyszerűen csak éljek.”
George W. Bush: „Tűzparancsot adtam az utasszállítók lelövésére”
A héten kerül a könyvesboltokbaa George W. Bush Decision Points, azaz Döntési pontok című könyve, melyben elnökségének legdrámaibb döntéseiről is beszámol. „Mikor volt utoljára, hogy egy nap nem ivott?” – ezt kérdezte a nyolcvanas évek közepén Billy Graham evangéliumi lelkész az akkor negyvenéves George W. Bushtól. A nekiszögezett kérdés szíven találta a Bush család tékozló fiát, aki ekkor megfogadta, hogy felhagy az ivással. Ezzel a döntéssel kezdődik az elnök nagy érdeklődéssel várt, több mint ötszáz oldalas memoárja, amely az időközi választások utánra időzítve, november 9-én jelenik meg az Egyesült Államokban. A könyvből a Drudge Report című hírportál közölt előzetest. A memoár felidézi a szeptember 11-ei támadásokat követő drámai órákat. Bush most először a nyilvánosság előtt is elismeri, hogy az ikertornyok és a Pentagon elleni merényletet követően tűzparancsot adott az utasszállító repülőgépek lelövésére. Mint írja, először azt hitte, hogy a Pennsylvaniában lezuhant negyedik repülőgépet – ami a Fehér Házat vette célba – a légierő lőtte le. Bush emlékirata elnöksége további kritikus pillanatairól is őszintén beszámol a Katrina hurrikántól a pénzügyi válságig. Ezekben a helyzetekben a kapaszkódóért újra és újra a hithez fordult, és felesége, gyermekei és lelkészek segítségével sikerült talpra állnia és meghoznia a szükséges döntéseket. A könyvből a közelmúlt és a jelen ismert vezetőiről is érdekes részletek derülnek ki. A Bush-memoár iránt olyan nagy az érdeklődés, hogy a könyv megjelenése előtt már előjegyzésben vezeti a legnagyobb internetes könyváruház sikerlistáját. (Morvay Péter)
2010. 11. 05. (XIV/44)
