hetilap

A szülészet az egyik legszebb, de talán legnehezebb „terep” az egészségügyön belül. Mi vonzott ebben a szakmában?– Nem éppen úgy nőttem fel, hogy szülésznő akarok lenni, sőt egyáltalán nem indult túl jól az ismerkedés a szakmával, alapvetően szülői unszolásra kerültem az egészségügyi pályára. Első­éves középiskolás voltam egy budapesti egészségügyi szakközépiskolában, amikor elvittek minket egy szülőszobára. Ott láttam életem első szülését, ami az egyik legszörnyűbb élményem is lett. Éppen egy olyan anya szülését fogtuk ki, aki sem látni, sem kézbe venni nem akarta a babáját, és emellett sajnos a szülésznők sem viselkedtek kimondottan példamutatóan. Ott helyben elhatároztam, hogy soha nem leszek szülésznő. A középiskola elvégzése után azonban úgy alakultak a dolgok, hogy mégis a szülészetre kerültem, ahol menet közben rájöttem, nagyon szeretem ezt a munkát.Vajúdás, fájdalom, vér: mind hétköznapi közeg egy szülésznő számára. Mégis mit látsz szépnek a munkádban? – A szülésznői szakma szépsége egyértelműen az, hogy segíthetünk az embereken. Támogathatom, bátoríthatom a kismamákat ebben a nehéz szituációban. Az évek során egyre több tanfolyamra, konferenciára jutottam el, és megláttam, hogy ez a munka sokkal több annál, mint hogy ott állunk a szülőágy mellett és asszisztálunk a szüléseknél. A lelki támogatás mellett számtalan olyan praktikával is segíthetjük az anyukákat, melyek révén könnyebben a világra jöhetnek a babák. Tudni kell, hogy a lelki támasz, a bátorítás nagyon sokat segít a szülő nőkön ezekben az órákban. Ilyenkor ugyanis meglehetősen kiszolgáltatottnak érzik magukat, azt élik át, hogy nem tudják befolyásolni az eredményt, mintha sodródnának az eseményekkel. Sokat segíthet, ha meg tudjuk értetni velük, hogy ez nem így van. Ha pozitívan állnak hozzá, ha tudják kontrollálni a folyamatokat, jobbak az eredmények. Az is fontos, hogy előzőleg lelkiekben és gyakorlati szempontból is felkészüljenek arra, mivel jár a szülés. Erre nagyon jó tanfolyamok léteznek. Milyen praktikákra gondolsz?– Elsősorban olyan testhelyzetek kialakítására, amelyek elősegíthetik a magzat megszületését: leginkább forgási rendellenességek kiküszöbölésére vagy a magzat helyes beilleszkedésének előidézésére. Ezek kulcsfontosságúak lehetnek adott helyzetben. Emlékszem, egy ízben már majdnem megoperáltunk egy kismamát, mert sehogy nem haladt előre a szülés. Miközben konzultáltak az orvosok, az egyik kolleganő megkért, hogy vizsgáljam meg az anyukát, hátha lehetséges még segíteni. Megvizsgáltam, és kiderült, hogy a magzat úgynevezett magas egyenes állásban helyezkedett el, ezért nem indult be a szülés. Megkértem az anyukát, hogy forduljon oldalra, és várjon meg ebben a pozícióban néhány fájást. Ez idő alatt sikerült helyes irányba fordulnia a magzatnak, és néhány perc múlva meg is született. Mindketten megúszták a műtétet. Mára évszázados tapasztalat gyűlt össze a szülésznők számára, és óriási segítséget adnak a diagnosztikai berendezések is, de minderre nem volt lehetőségük az elődöknek. Hogyan dolgoztak régen a bábák? – Valóban jóval korlátozottabbak voltak a lehetőségeik. Igyekeztek kitapintani a magzat fekvését, ezt nevezzük ma Leopold-féle külső vizsgálatnak. De sajnos nem tudtak megállapítani más olyan fontos tényezőket, mint például azt, hogy nincs-e rátekeredve a köldökzsinór a magzat nyakára, vagy hogy megfelelő-e a méhlepény helyzete. Az ilyen hiányosságok miatt a mai­­hoz képest sajnos összehasonlíthatlanul több szülés végződött az anya vagy a magzat halálával. Ma már furcsa, de a középkorban boszorkányoknak tartották a bábákat. Ha bármilyen szövődmény előfordult – például vérzés, vérmérgezés vagy a magzat méhen belüli elhalása –, őket tették felelőssé: rontással, boszorkánysággal vádolták őket. Ha pedig nem állták ki a próbát, ki is végezték őket. Gyakorlatilag az életüket tették kockára a munkájuk során. Nem csoda, ha sok esetben borbélyok vagy szerzetesek vezették a szüléseket – gondolhatjuk, milyen eredményességgel. Manapság egyre nagyobb az otthonszülést támogatók tábora, akik kritizálják a kórházi viszonyokat, vállalva inkább a kockázatot. Mi a véleményed az otthonszülésről?– Jelenleg komoly vita zajlik szakmai berken belül erről a kérdésről. Én úgy vélem, hogy amíg van lehetőség kórházi kereteken belül otthonos körülményeket teremteni, addig nem szabad kockáztatni sem az anya, sem a baba életét. Csak hozzáállás kérdése, hogy a kórházakban a szülőszobák falai ne fehérek, ne csempézettek legyenek, hanem színesek, akár függönyöket, képeket tegyünk ki a falra. Jól mutatja a szakma fejlődését, hogy amíg korábban még az volt a bevett gyakorlat, hogy leszíjazták a kismama lábát a szülőágyhoz, ma már az alternatív szülésre is lehetőséget adnak az intézmények, ha igény van rá. Használhatnak labdát, bordásfalat, kádat a kismamák a vajúdás során, vagy éppen sétálhatnak. Nálunk arra is van lehetőség, hogy behozzák a kedvenc zenéjüket, ha ez szolgálja számukra az otthonos légkört. Mennyire vált elterjedtté mára a papás szülés? – Ma már kevés kivétellel ez a jellemző, sőt ritkaságnak számít, ha a testvér vagy anyuka van a kismama mellett. Mi is támogatjuk a papák jelenlétét, hiszen leginkább ők tudnak kellő támaszt, bátorítást nyújtani a vajúdó kismamáknak. És a számunkra is ők a legjobb asszisztencia, segítség. A baba megszületését követő katarzist a „kispapák” is ugyanúgy átélik?– Igen, nagyon is. Ahogy megszületik a baba, az első szemkontaktus, az első katarzis a szülésznőké, utána következnek a szülők, akiknek odaadjuk az újszülöttet. Semmivel nem cserélném fel ezt az élményt.Az, hogy hívő keresztény vagy, mennyit jelent a munkád során?– Nagyon sokat számít. Több olyan történetem van, amikor egyértelmű volt a természetfeletti segítség. Az egyik legnagyobb élményem akkor történt, amikor hosszas vajúdás után az orvosok megállapították egy szülő nőnél, hogy nem tudja természetes úton világra hozni a gyermekét, mert olyan beilleszkedési probléma állt elő, ami ezt megakadályozta. Eldöntötték, hogy császármetszést alkalmaznak. A kismamát nagyon rosszul érintette ez a hír. Tudtam róla, hogy ő is hívő, és felajánlottam neki, hogy imádkozok vele. Gyors és sima szülést kértünk. A magzat ezt követően a helyes irányba fordult. Sürgősen szólnom kellett az orvosnak, hogy jöjjön, mert megkezdődött a szülés. Ami órákon keresztül nem haladt előre, sőt reménytelenné vált, percek alatt tökéletesen megoldódott, és egészségesen megszületett a baba. Egy másik alkalommal súlyos tüdőgyulladást kapott egy újszülött kisbaba, olyannyira, hogy kritikus állapotba került. Az orvosok ki is jelentették, hogy rajta már csak a csoda segíthet. Az édesanya odajött hozzám a nővérszobába, megkért, hogy imádkozzunk együtt a babájáért. Nem maradt válasz nélkül az ima: másnapra normalizálódtak az újszülött laboreredményei, és teljesen eltűntek a gyulladás nyomai. Az orvos megkeresett, hogy én imádkoztam-e az anyukával a babáért, mert tényleg csoda történt. De más megmagyarázhatatlan eset is előfordult. A kilencvenes évek közepén egy harmincnyolcadik hetében lévő ikres kismama érkezett hozzánk. Szokás szerint az első adandó alkalommal meghallgattuk a magzatok szívhangját: minden rendben volt. Ezt követően felvettem a kismama adatait a kórlapra, ez tíz-tizenöt perces adminisztrációs munkát jelent, majd a szülőszobára kísértem, ahol újra meghallgattam a szívhangokat. Azonban érthetetlen módon már nem voltak hallhatók. Az édesanya elmondása szerint az előző percekben nem érezte, hogy mozognának a magzatok, míg korábban nagyon is aktívak voltak. Hiába kerestem a szívhangokat, sehogy sem találtam. Kezdtem rosszra gondolni, azonnal szóltam az ügyeletes orvosoknak, megnézték ultrahanggal a szívműködéseket, de ők sem találták meg. Az egyik kolléga odafordult hozzám, és azt mondta: Na, Móni, most imádkozzál! Nem volt más választásom. Ez az ima olyan volt, mintha az életemért küzdöttem volna. Félóra múlva beindult a szülés, az ultrahang továbbra sem mutatott szívhangot. Arra számított mindenki a szobában, hogy két halott magzat jön hamarosan a világra. Megszületett az első kisbaba, és felsírt! Nagyon megkönnyebbültünk. Akkor arra gondoltak a kollegák, hogy azért nem hallottuk, láttuk a szívhangot, mert már mélyen volt a medencében. Boldogok voltunk, hogy legalább az egyik baba él. Néhány perc múlva megszületett a második baba is, és ő is felsírt! Mindketten egészségesek voltak. Hogy mi történt? Nem tudjuk azóta sem. Ez titok.Nagyon fontosnak tartom a szakmai alázatot. Nem szabad úgy elkezdeni egyetlen napot sem, hogy majd rutinból ellátjuk a kismamákat. Soha nincs két egyforma nap, nincs két egyforma szülés. Mindig késznek kell lenni alkalmazkodni, és lelkileg és szakmailag is a legmegfelelőbb módon segíteni. A szülőszobában bármikor bármi történhet. Milyen pluszt ad neked az, hogy részesedsz a születést kísérő katarzisból?– Az igazi élmény az, amikor látom felcseperedni azokat a babákat, akiket segítettem a világra jönni. Baráti körömben van olyan hatgyermekes család, ahol öt gyermek esetében én voltam a szülésznő. Óriási élmény. Az is, amikor egy-két éves gyerekeknek bemutatnak, hogy nézd, ez a néni segített neked, hogy megszülessél. Volt olyan eset, amikor az utcán összetalálkoztunk egy anyukával, aki nálam szült, vele volt a másfél éves kisfia. Rám mutatott az anyuka, és megmondta a kisfiúnak, hogy én segítettem a születésénél. A gyermek rám nézett, és még akkor is csak nézett, amikor már messzire távolodtunk egymástól. Úgy nézett, mintha régi ismerősök lettünk volna, majd elkezdett integetni. Nagyon megható volt. A születésnél mindig történik valami csoda. Megváltozik az atmoszféra, valahogy más lesz akkor minden. Mintha egy reménység tűnne fel, hogy más, hogy jobb lehet a világ.