Különös fintora az életnek, hogy Nahid Persson Sarvestani egyik legnagyobb visszhangot kiváltó filmje a megbuktatott és általa is gyűlölt iráni sah száműzetésben élő özvegyéről, Farah Pahlaviról szól. A királynő és én című filmet a Robert Redford által 1981-ben alapított, és mára talán a világ legnagyobb és legelismertebb független filmes fesztiválja, a Sundance Filmfesztivál 2009-ben nagydíjra jelölte.
A film Mohammad Reza Pahlavi, az 1980-ban elhunyt iráni sah három évtizede Párizsban száműzetésben élő özvegye, a hetven körül is szép, ma is királynői alkatú Farah mindennapjait lesi meg. Ma már nem terítenek vörös szőnyeget a lába elé, természetesnek veszi, hogy neki is sorba kell állni a repülőtéren ujjlenyomatvételhez, hiszen már nem magángépen utazik. A királynő bepillantást enged az otthonába, környezetébe, a stáb elkíséri különböző eseményekre, igaz csak azokra, amiket Farah vagy a titkára jóváhagy. Így a rendezőnő bánatára Rómába, Valentino
bemutatójára például nem mehetett vele, elkísérhette viszont a volt francia elnök, Pompidou feleségének a temetésére. A tündérmesékre éhes nézők megtudhatják, hogyan ismerkedett meg, és lett a huszonegy éves Farah a nála jóval idősebb perzsa sah felesége az után, hogy támogatást keresett a sah vejénél egy ösztöndíj elnyerésére.
De a film ennél jóval többről szól. Miközben feleleveníti a múlt eseményeit, párhuzamot von a rendezőnő és az özvegy sorsa között, és bepillantást enged a politikai és társadalmi feszültségekbe, és láthatjuk, ahogy a két teljesen más társadalmi és ideológiai alapon álló nőt a száműzetés közös kenyere, a haza szeretete, az elvesztett hozzátartozók miatt érzett fájdalom, az asszonysors és a megbékélés iránti vágy hogyan hozza egyre közelebb egymáshoz. Pedig nem mentesek az előítéletektől, és mindkettő karakteres, erős egyéniség. Az egyik nagyon mélyről, a másik nagyon magasról indult, hogy eljusson a mába. Sarvestani visszaemlékezik a „perzsa tündérmese” és gyermekkora között tátongó szakadékra. Megtudjuk, hogy apja súlyos tbc-je miatt anyja egyedül küszködött, és a szőnyegszövéssel nem keresett annyit, hogy nyolc gyermekének mindennap enni adhasson. A kis Nahid csak sóvárgott a tévében látott boldog királynő és gyermekei élete után. Nem is csodálkozunk azon, hogy tizenévesen lázadozott, és csatlakozott a forradalmár fiatalokhoz, bár harcuk, hasonlóan a mai randalírozókhoz, kocsik felgyújtásából és más hasonló romboló, értelmetlen cselekedetekből állt. Múltját persze próbálja titkolni a királynő előtt, és amikor annak titkára felfedi a rendezőnő előéletét, fiatalságával magyarázza múltját, baloldali nézeteit. A filmforgatás emiatt veszélybe is került, de néhány hónap után mégis bizalmat szavaznak egymásnak, szerencsére. Így a forgatás és párhuzam is folytatódik. Mindkettőjüktől rabolt a forradalom. A királynőnek családjával menekülnie kellett hazájából, Egyiptom után Marokkó, majd a Bahamák, a paradicsomi sziget következett, de ők pokolként élték meg. Mexikón, Panamán keresztül eljutottak az Egyesült Államokba, de a történelem nem kedvezett nekik, mert közben az amerikaiak is kóstolót kaptak az iszlám forradalomból, így a nagybeteg sah, akit előbb egy New York-i kórházban ápoltak, majd egy texasi elmegyógyintézetben dugtak el, alku tárgyát képezte az amerikai túszokért cserébe. A később merénylet áldozatául esett egyiptomi elnök, Szadat hívására azért repülhettek el egy amerikai gépen, mert a perzsa újév miatt nem tudtak az iszlám képviselőkkel tárgyalni. Nehéz volt Farah-nak megemésztenie, hogy a régi barátok elfordultak tőlük, és nem segítettek, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá. Nahidnak is menekülnie kellett az iszlám terror elől, két évig Dubaiban bujkált kislányával, majd hamis útlevéllel sikerült eljutnia Svédországba. A királynő férje halála után Párizsban talál menedéket, de a veszteségei tovább folytatódnak, mert legkisebbik lánya, Leila tragikus körülmények között hal meg Londonban. Farah fájdalma a rendezőnőt öccse kivégzésére emlékezteti, akit ő bátorított a föld alatti mozgalomba való belépésre, ezért ma is lelkiismeret-furdalás gyötri, hiszen tizenöt éves testvérét az iszlám rezsim kivégezte, bár előtte a korrupt hivatalnokok apjukat biztatták, pénzért megmentheti. Jellemző a mentalitásukra és a rendszer embertelen voltára, hogy a szülőknek a kivégzéshez használt lőszer árát kellett kifizetniük ahhoz, hogy végtisztességre elvihessék gyermekük testét.
Persze a film nemcsak a múlttal foglalkozik, hanem a királynő és a bukott, emigrált iráni arisztokrácia jelenével is. Vannak ma is royalisták, akik Farah legidősebb fiát, Rezát trónörökösként tisztelik, és meggyőződésük, hogy Nagy Kürosz birodalmának nem lehet vége. Vannak, akik a sah halálának évfordulóján bármilyen távolságról képesek Egyiptomba utazni, hogy bálványuk előtt hódoljanak.
A sah özvegyének megjelenése napjainkban is médiaesemény. És Farah királynőhöz méltóan teszi a dolgát, igazi profi. Fáradhatatlanul mosolyog, zokszó nélkül állja a közös fotón megjelenni vágyók rohamát bárhol, legyen az egy estélyen vagy az utcán, séta közben. Nem esik kétségbe a provokátoroktól sem. Egy németországi konferencia sajtótájékoztatóján, amikor az egyik riporter vádolja, hogy gyerekkorában Iránban a gazdagok kidobták az ablakon a szemetet, és a szegények azt ették, válaszában a királynő kifejti, hogy az akkori lehetőségekhez kell mérni mindent, országa valóban nem volt európai értelemben vett demokrácia, de megkezdték a reformokat, és ma is előfordulhat Berlinben, New Yorkban vagy máshol, hogy az emberek kénytelenek a szemétből enni, de felteszi a kérdést, miért nem a mai Iránról ír a riporter.
Farah fiatalon maradt özvegy, de nem engedte meg senkinek sem, hogy érzelmileg közeledjen hozzá, nem is kérte meg senki a kezét. Ma is hű férjéhez, mert, ahogy ő mondja, tudja a helyét a történelemben. Az emberek ma másképp gondolkoznak. Lesajnálják, amiért nincs barátja, de szerinte az a fontos, hogy emberként nem keseredett meg, nem fél, ma is bátran, mosolyogva néz a jövő elé.
A rendezőnő a film során megkedveli Farah megnyerő személyét, talán emiatt vagy gyávaságból nem meri szembesíteni a sah uralmának rémségeivel, és nem őszinte, amikor a királynő próbálja kifürkészni, hogy melyik baloldali mozgalomhoz vagy párthoz tartozott annak idején. A királynő megrendül a rendezőnő testvéreinek kivégzését hallva, de egyetértünk vele, amikor elmondja, megérti, hogy vonzó eszme az egyenlőség, különösen a fiatalok számára, de egy mondás szerint ha az ember húszévesen baloldali, még semmit nem tud az emberi természetről, de aki még harmincévesen is baloldali, az bolond. Egyébként milyen érdekes, szembesíti a királynő a rendezőnőt, hogy egyetlen kommunista sem ment a Szovjetunióba vagy Kubába, amikor menekülniük kellett, mindegyik imperialista országban telepedett le. És azt sem érti, hogy miért hagyták abba a baloldaliak az iszlám rezsim kritizálását. Szerinte korrektnek kellene lenni, az ország és szenvedő honfitársai érdekében össze kellene fogniuk, de erre nincs válasza Sarvestaninak.
Két asszony, két emigráns, két hasonló, mégis más élet és életfilozófia, ellentmondásos, de erőteljes film, ami sokáig jár az ember fejében.
2011. 03. 11. (XV/10)
