hetilap

Pálfy Gyula

A mából nézve meglepő, a hatvanas-hetvenes években legalábbis érdekes jelenség volt, hogy miközben kölcsönösen atomrakéták irányultak az ellenfelek nagyvárosaira, a kultúra olyan termékei, mint a balett, a komolyzene és mindenekelőtt a film viszonylag simán átjutott az ideológiai ellenfél területére. Mi több, nem kevés alkotás szakmai és közönségsikert egyaránt aratott. Neves nyugati filmfesztiválokon például nem ódzkodtak kitüntetni - és sokszor megkönnyezni - oly jelentős szovjet filmeket, mint a Ballada a katonáról vagy a Szállnak a darvak  (és Jancsó Miklós vagy Makk Károly is elismert filmesnek számított). Minálunk ez alatt az Orion űrhajó vagy a Minden lében két kanál feszegette kissé a nyugatra nyíló ajtókat. Meg olyan egyéniségek, mint Marcello Mastroianni, Belmondo, Alain Delon vagy Sophia Loren, valamint Gina Lollobrigida. Az angol és amerikai színészek játéka (kis fáziskéséssel; talán gyanúsabbak voltak) is eljutott hozzánk. Paul Newman vagy Charles Bronson világító kék szeme, Henry Fonda ravaszkás rókaképe, Richard Burton markáns álla és - a sokak által legszebbnek tartott - Liz Taylor egész megjelenése valamit elhozott a vasfüggönyön túlról nekünk (és a szüleinknek), ami kicsit oldotta a légkört, és legalább egy-egy mozinyi időre valami más valóságba engedett bepillantást, mint amivel körül voltunk véve.

Liz Taylor amerikai szülők gyermekeként Angliában született. Családja a háború miatt visszaköltözött az USA-ba, ahol a mama elhatározta: sztárt farag a szép arcú kisleányából. Az ambiciózus asszony a legnevesebb stúdióknál házalt csemetéjével, aki lovas és kutyás (pl. Lassie hazatér), de mindenképp szívmelengető történetekben iratkozott be a gyereksztárok közé.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek