Két évvel vagyunk az 1992-es Los Angeles-i faji zavargások után. A helyszín a város egyik legveszélyesebb negyede: Long Beach. Az utcákon dúl a bandaháború, mindenki gyűlöl mindenkit. Senki nincs itt biztonságban: nem tudni, hogy az utcán elhaladó autók valamelyikéből nem dördülnek-e lövések a járókelők felé. Az etnikumok nem keverednek egymással: az afroamerikai, ázsiai és latin-amerikai csoportok zárt közösségekben élnek. A faji gyűlölködés problémáját csak tovább tetézi, hogy a családok szintjén is sok helyütt dúl a harc: erőszaktól, verekedésektől hangosak az otthonok, de az alkoholizmus, a szegénység, a drogozás és a munkanélküliség is mindennapos vendég errefelé.
Erin Gruwell sajátos világba csöppen a Wilson Középiskolában. A játékszabályokat itt senki nem kérdőjelezi meg, hisz úgyis „borítékolható” a történet vége. A diákok tudják, hogy a tanárok „reménytelen eseteknek”, az iskola „hülyéinek” nézik őket, „akikből úgysem lesz semmi”, az érettségiig sem jutnak el. A tanárok pedig gépiesen igyekeznek megfelelni az előírásoknak, és keresztülpasszírozni a gyerekeket az oktatási rendszeren. Már csak tesztekben és szabályokban, nem személyekben gondolkodnak.
Gruwell fiatal és tapasztalatlan, ám annál ambiciózusabb. Egy naiv, elkényeztetett kislány, aki Los Angeles egyik leggazdagabb negyedében él. A 203-as tanteremben két olyan világ néz farkasszemet egymással, amelyek között nemigen van átjárás. A felek a sztereotípiák és előítéletek szemüvegén át nézik egymást, ami furcsa módon felnagyítja az olyan vélt „bűnöket”, mint hogy valaki fehér, fekete vagy éppen sárga bőrszínnel született. A diákok kezdettől fogva gyűlölik Gruwellt, pusztán azért, mert fehér. Titokban találgatják, mikor szalad majd ki először sírva a teremből. Maximum egy hónapot adnak neki.
Az iskolában, sőt néha az osztályteremben is időnként spontán verekedések robbannak ki. A gyerekek származásuk szerint különülnek csoportokba, a felséghatárok áthágása itt is életveszélyes. A fordulatot az hozza, amikor az egyik latin-amerikai diák sértő gúnyrajzot készít az egyik fekete fiúról: irreálisan vastag ajkakkal rajzolja le, és körbeadja az osztályban, amin mindenki hangosan vihog. A papírfecni végül Gruwellnél landol, aki a karikatúra láttán rájön, hogy a bandaháborúk világa és a holokauszt között sok párhuzam van. A gyerekek intoleranciáját a nácik gyűlöletpolitikájához hasonlítja. „Már láttam ehhez hasonlót egy múzeumban. Az a rajz azonban nem fekete embert ábrázolt, hanem egy zsidót – és rajta keresztül az egész zsidóságot. Nem vastag ajka, hanem nagy orra volt. És az ilyen rajzokat a történelem leghíresebb »gengje« meg is jelentette az újságokban. Azt hiszitek, ti aztán tudtok mindent a bandákról? Hát hozzájuk képest csak amatőrök vagytok. Ők is szegények voltak, és dühösek, míg színre nem lépett valaki, aki vissza akarta adni a büszkeségüket és az identitásukat – és mutatott nekik valakit, akit hibáztathatnak a nehéz sorsukért. Tudományos bizonyítékokat kerestek arra, hogy a zsidók a legalacsonyabb rendű lények. Sőt, olyanok, mint az állatok, és ily módon nem is számítanak. Aztán azt mondták, sokkal jobb lenne az élet nélkülük. Így történt meg a holokauszt. És ti ugyanígy gondolkodtok egymásról.”
Kiderül azonban, hogy a gyerekeknek fogalma sincs arról, mi az a holokauszt, így Gruwell felismeri, hogy ez az a pont, ahol el kell térnie az előírt tananyagtól. Különmunkákat vállal, hogy anyagilag megfinanszírozzon egy kirándulást a Holokauszt Múzeumba – az iskolának ilyesmire nincs pénze. A legtöbb gyerek számára ez az első alkalom, hogy kimozdul a Long Beach-i gettónegyedből, a múzeumban látottak pedig igencsak feszegetni kezdik előítéleteik börtönajtaját. Láthatják annak a sok ezer gyermeknek és fiatalnak a képét, akik a koncentrációs táborok borzalmai között végezték.
Gruwell megragadja azt a lehetőséget is, hogy a holokauszttúlélők generációjával még személyesen lehet találkozni. Túlélőket hív meg, akiknek beszámolójából a gyerekek meglátják, hogy mások is átéltek borzalmakat, utána mégsem a gyűlölködés és a gyilkolás útját választották.
Bár a filmből kimarad, a tanárnő elviszi a diákokat a Schindler listája című film vetítésére is, abba a gazdag, fehérek lakta negyedbe, ahol ő él. A sors fintora, hogy miközben toleranciára próbálja tanítani a gyerekeket, a moziban ők maguk lesznek az intolerancia célpontjai. A helyiek ugyanis, meglátva az „idegeneket”, visszakövetelik a mozijegyük árát, a hölgyek gyorsan leveszik az ékszereiket, és megnézik, megvan-e a pénztárcájuk, de akad olyan is, aki nyíltan inzultálja őket. A helyi újság másnap címoldalon közli a sztorit, és bár Gruwellék védelmére akar kelni, a dolog visszájára sül el. Valamiért leközlik a tanárnő otthoni telefonszámát, így már másnap reggel a Ku-Klux-Klan halálos fenyegetéseire ébred. A felettesei pedig feddőleg közlik vele, hogy magánakcióival lejáratja az iskolát.
A tanárnő arra is rájön, hogy hiába próbálja a gyerekekre erőltetni Homérosz Odüsszeiáját, ha közben nem ismeri az ő életútjukat és megpróbáltatásaikat. „Hölgyem, ne próbáljon itt úgy csinálni, mintha értené a mi helyzetünket” – fakad ki az egyik fekete diák. „Akkor magyarázzátok el nekem!” Gruwell végül felkéri a diákokat, hogy írjanak naplót az életükről, amelyeket ő is elolvas majd. Pár nap múlva az összes füzet ott tornyosul az asztalán.
Miután megismerkedik diákjai világával, ráeszmél, hogy mennyire abszurd helyzetben van: ő, a kiváltságos fehér ember, akinek mindenből a legjobb jutott, magasztos irodalmi eszmefuttatásokat akart előadni ezeknek a gyerekeknek, akik még épp csak elkezdték a tinédzserkort, de már annyi erőszakot, gyűlöletet, nyomort és halált láttak, hogy az egy háborús veteránnak is sok lenne. Rájön, hogy diákjainak legfájóbb pontja a reménytelenség, ami passzívvá teszi őket. Be vannak szűkülve a saját kis világukba, és nem is törekednek jobbítani a sorsukon. Mit érdekli őket az érettségi, hiszen legfőbb életcéljuk, hogy egyáltalán megérjék a tizennyolcadik életévüket.
A tanárnőt törekvéseiben a tapasztalt, ám annál merevebb felettesei és kollégái nemhogy nem támogatják, még akadályozni is igyekeznek. Sajátos filozófiájuk szerint inkább hagyják a könyveket a könyvtárban porosodni, mint hogy kiosszák a diákoknak. A Rómeó és Júliából, „ami pedig jó példa lenne a bandaháborúkra”, csak egy lebutított képregényváltozatot kaphatnak a renitens kölykök.
Gruwell továbbra is különmunkákat vállal, és saját pénzből vásárol könyveket a gyerekeknek, akik döbbenten konstatálják, hogy „vadiúj” olvasnivalót nyom a kezükbe. Sajátos módszert választ: olyan történeteket tár eléjük, amelyekkel a fiatalok tudnak azonosulni. Így esik a választás az Anna Frank naplójára, amit a diákok kétkedve fogadnak, de aztán valósággal falni kezdik a sorokat. „Előtte soha nem olvastam el semmit. Ehhez sem volt kedvem. De aztán otthon kinyitottam, és találtam benne egy mondatot, ami teljesen ráillett az én életérzésemre. Onnantól kezdve nem tudtam letenni – írta az egyik latin-amerikai származású diáklány a naplójában. – És azóta sincs megállás: folyamatosan veszem az új könyveket, és írom a naplómat.”
Amikor az osztály befejezi az Anna Frank naplóját, Gruwell előáll a zárófeladattal: mindenki fogalmazzon meg egy levelet a kislányt bújtató hölgynek. Bár csak egyszerű irodalmi feladványnak szánja, a diákok felvetik az ötletet, hogy a leveleket valóban küldjék el az akkor még élő idős néninek, mi több, hívják meg maguk közé. A látogatás finanszírozására különböző pénzgyűjtési lehetőségeket eszelnek ki, így Miep Giest rövidesen valóban személyesen is megismerhetik. Amikor az egyik fekete diák így szól az idős hölgyhöz: „Ön igazi hős”, Gies így felel: „Nem, fiatalember. Én nem vagyok hős. Csupán azt tettem, amit tennem kellett, mert ez volt a helyes.”
Gruwell igyekszik felkutatni olyan élő személyeket is, akik átéltek háborúkat. Megveszi Elie Wiesel Éjszaka című könyvét is a diákoknak, és elolvastatja velük egy szarajevói kamaszlány, Zlata Filipović naplóját. Zlata, aki egyidős a diákokkal, és egy valóságos háborút élt át, szintén sok barátját elvesztette, így tudja és érti a fiatalok fájdalmát és kilátástalanságérzését. A diákok Zlatát is meghívják maguk közé, hogy tanulhassanak tőle.
Felettesei legnagyobb döbbenetére Gruwellnek végül mind a százötven problémás diákját sikerült leérettségiztetnie – sokan közülük az elsők voltak a családjukban, akik eljutottak idáig. A gyerekek többsége ráadásul tovább is tanult, így megnyílt előttük a gettóból kivezető út. Mivel Gruwell közben egyetemi oktató lett, követte őket a felsőoktatásba, és ott is a tanáruk lehetett. Naplójukat könyvben is kiadták The Freedom Writers Diary címmel, amelynek bevételét kollektíven hátrányos helyzetű diákok ösztöndíj-támogatására ajánlották fel.
Gruwell több könyvet is írt a módszeréről. Bár hangsúlyozza, hogy a szabályozások betartása is fontos, mégis rugalmasnak kell lenni, és foglalkozni kell a diákokat érintő aktuális kérdésekkel is. „Fontosnak tartottam a pénz vagy a popkultúra demisztifikálását és az alapvető értékek átbeszélését is.” Szerinte az a lényeg, hogy szívből kell tanítani, és a reménységet kell építeni a diákokban. Eredményei láttán a kongresszus is meghívta, hogy előadást tartson a módszeréről.
A sikernek azonban megvolt az árnyoldala is: Gruwell munkája oly mértékben felemésztette idejét és energiáját, hogy a házassága időközben tönkrement. Miközben a diákjai számára megteremtette azt, ami hiányzott az életükből – elmondásuk szerint egy nagy családdá kovácsolta őket –, a saját otthonában nem lett sikeres.
2011. 04. 15. (XV/15)
