A család az 1500-as évektől foglalkozott pékmesterséggel, majd 1835-ben Lombardiából Pármába költözött, ahol id. Pietro Barilla (1845–1912) anyai nagyapjának, majd Giacomo nevű unokatestvérének a sütőkemencéje mellett dolgozott, mielőtt megnyitotta saját kenyér- és tésztakészítő műhelyét a hozzácsatolt bolttal 1877-ben. Az ipari forradalom a többi európai államhoz képest később kezdődött Olaszországban, a kézműves műhelyek csak nagyon lassan és fokozatosan alakultak át. Pietro Barilla egyik 1891-ben elkezdett terjeszkedési kísérlete balul sült el, így 1894-ben kénytelen eladni mindent. Nem adta fel, hanem egy kis sütőkemencét a felesége nevére íratott, és újrakezdte a küzdelmet. Eltökélt és ambiciózus volt, így kemény munkával négy év alatt sikerült is visszanyernie az elvesztett pozícióikat, majd igazi vállalattá fejlesztette kis boltját. Közben a gépipar fejlődésével az élelmiszer-ipari munkák is egyszerűsödtek. 1905-ben már naponta 25 mázsa tésztát és kenyeret gyártott Pietro Barilla, ami elképesztő fejlődés, nem beszélve arról, hogy mi lett volna, ha feladja 1894-ben. Az új század elején egy nagy gyártócsarnokot is épített egy folyamatosan üzemelő ipari méretű sütőkemencével egy olyan sugárúton, amely ma már fia nevét viseli, és az egész vállalkozást odaköltöztette. Figyelmet szánt arra is, hogy a római Nemzetközi Modern Ipari Kiállításon is bemutassa termékeit, felmérve, hogy sikeréhez legalább két összetevő biztosan kell: a minőség és a kiváló reklám.
Második generáció
1910-től az alapító fiai, Gualtiero (1881–1919) és Riccardo (1880–1947) vették át az irányítást, ekkor már 80 alkalmazottjuk volt, és 80 mázsa tésztát, valamint 20 mázsa kenyeret készítettek naponta. Barilláék élen jártak új reklámtechnikák használatában, az ömlesztve árusítás helyett logóval ellátott dobozkákba és zacskókba csomagolták termékeiket, postai képeslapokat, falinaptárt nyomtattak. Az első világháborút átvészelik, csakhogy 1919-ben a két testvér egyike, Gualtiero 38 éves korában meghal, így Riccardo marad a cég élén. A bizniszt felesége, Virginia segítségével viszi tovább, illetve 1936-tól erőteljesen bevonja fiait, Giannit és ifjabb Pietrót is. A harmincas évek elején a család feje beiratkozott a Nemzeti Fasiszta Pártba, és baráti kapcsolatot ápolt Mussolinivel, a Duce Rómában tartózkodásakor rendszeresen látogatta őt. Ennek gyümölcseként kitüntetéseket kap és beszállítójává válik számos kormányzati és félállami szervnek, kórházaknak, kollégiumoknak és a katonai közigazgatásnak. A pármai fasisztákkal viszont már kevésbé sikerült megtalálnia a hangot, így elesik attól a lehetőségtől, hogy ő szállítsa a kenyeret a pármai helyőrségbe. Egy sor pármai tanúvallomás szerint ugyanakkor a család folyamatosan harmóniára törekedett a lakossággal, a dolgozóikkal és az antifasiszta politikai erőkkel. Feltehetőleg a fasiszta rezsimmel való kapcsolatot leginkább az motiválta, hogy meg kellett szerezni a politikai támogatást a cég tevékenységének bővítéséhez. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy házuk a német megszállás alatt az ellenállók menedékévé vált, illetve hogy a háború utáni tisztogatásokkor Barilláék neve nem szerepelt semmilyen listán, egyetlen affért kivéve, amikor ifjabb Pietrót rövid időre letartóztatták a nácikkal való együttműködés vádjával. Ebből végül alkalmazottai közbenjárására szabadon engedik.
2011. 09. 30. (XV/39)
