hetilap

A Rolling Stones ötven évvel ezelőtt, 1962. július 12-én a londoni Marquee Jazz Clubban adta első koncertjét. A csóró zenészeket a klubban rendszeresen fellépő Alexis Korner istápolta, akinek Blues Incorporated nevű zenekarában Brian Jones, Charlie Watts és Mick Jagger is megfordult. Korner beszélte rá a Marquee tulajdonosát, hogy a „no name" bandát felléptesse, s ő kapacitálta a Jazz News szerkesztőjét is, hogy reklámozzák a fellépést. Amikor aztán az újságírók a „bandavezért" visszahívták a zenekar nevét tudakolva, a legenda szerint Brian Jones ránézett az előtte lévő The Best Of Muddy Waters című lemezre, s annak első száma - Rollin' Stone - alapján nevezte el a bandát Rollin' Stonesnak.

Ezt a nevet, amit későbbi menedzserük, Andrew Loog Oldham módosított Rolling Stonesra, azóta a világ minden táján ismerik, bár indulásukkor ilyesmiről a zenészek nem is álmodoztak. Más zenekarokhoz hasonlóan ők is felültek az Amerikából érkező rhythm and blues hullámra, a szigetországba érkező Muddy Waters, Willie Dixon, Bo Diddley, Howlin' Wolf, Chuck Berry és más blueselőadók dalait játszották, s miközben a liverpooli gombafejűek és más jólfésült, vokális popzenét éneklő beatbandák ezerrel húztak el mellettük - Jaggerék nagyon nehezen tudtak kilépni a „koppintós" státuszból. 1964-ben aztán a brit zenekarok Amerikába irányuló inváziója nekik is meghozta a sikert. 1965-ben pedig a „Getno" (I can't get no satisfaction - Nem tudok megelégedni) már egy új, lázadó nemzedék himnuszaként dübörgött végig a sikerlistákon. Bár Jagger ekkor még úgy nyilatkozott, hogy legfeljebb egy jó évük lehet hátra, hamarosan kiderült, hogy az idő nekik dolgozik. A hatvanas évek második felének új mozgalmai felforgatták a nyugati világot, az ösztönös lázadást a tudatos világformálás igénye váltotta fel.

A „sex, drug and rock and roll" jelszó jegyében megszületett az új ellenkultúra - diáktüntetésekkel, polgárjogi és háborúellenes mozgalmakkal, hippikkel, szexuális forradalommal, a kábítószerek felfedezésével, az új művészetek térhódításával. Berkeley, San Fransisco, Párizs, Nanterre, Marx, Mao, Marcuse nevétől volt hangos a világ, s a botránybandává előlépett Rolling Stones tagjai 1967- től már ennek az ifjúsági lázadásnak a háttérzenéjét, indulóit (Let's Spend The Night Together, Street Fighting Man, Jumpin' Jack Flash, Sympathy For The Devil) játszották. Korszakos albumokat jelentettek meg (Their Satanic Majesties Request, Beggar's Banquet, Let It Bleed), s miközben továbbra is a lázadást megtestesítő és megéneklő botránybandák prototípusának tekinthették magukat, zeneileg, művészileg képesek voltak megújulni, így az úgynevezett „progresszív" korszakban is az élen jártak. Jagger szövegírása, Richards zeneszerzői tevékenysége túllépett a slágergyártáson, s alapműveket, maradandó értékű concept-lemezeket készítettek, ám az évtized végén az ellenkultúra kifulladása az ő karrierjükben is törést hozott (Altamont). Jagger egyre inkább megmutatkozó zsenialitása azonban a következő évek nehézségein is átsegítette őket.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek