Árpád építőmesterként húzott le negyven-egynéhány évet a világ több országában. Sok helyen megfordult, többek közt Irakban, Líbiában, de Németországban is épített, burkolt, művezetett, mindig azt, amire éppen szükség volt. „Soha nem barátkoztam meg a blokkélettel, belül mindig falusinak tartottam magam, de a feleségem és a család nagyon megszokta a temesvári polgári létet” – meséli lapunknak. „Innen a falunkból származunk mindketten, de már nagyon fiatalon Temesvárra kerültünk, ahol aztán negyven évig dolgoztam szakácsként, majd konyhavezetőként – veszi át a szót a feleség, Irma. – A gyerekek is ott születtek, így aztán velük együtt ízig-vérig városi emberek lettünk, kivéve persze Árpádot, aki igazi csavargóként bejárta a világot.”
Árpád nevetve legyint, és a közelmúlt történéseit meséli, a falusi örökséget, amely egyszer csak teljes súlyával nehezedett a vállukra. Előbb Árpád szülői öröksége miatt főtt a fejük, és tették fel a kérdést, hogy mit tegyenek. Nem sokkal később a feleség öröksége is rájuk szállt, a portákkal és a szántóföldekkel egyetemben. Az eladás szóba sem jöhetett, errefelé nincs nagy értéke az ingatlanoknak, talán ha kétmillió forintot ért volna mindenestül az egész. Elkótyavetyélni nem akarták, erős érzelmi szálak kötötték őket a faluhoz, ráadásul olyanok, amikről már maguk is rég azt hitték, hogy elszakadtak tőlük.
„Hétvégi farmernek állni majd négyszáz kilométer távolságból nem lehet, mert Temesvár és Rigmány között ennyi az út, maradt a költözés, ami nem volt egyszerű” – mondja a feleség, aki saját bevallása szerint már öregnek érezte magát a falusi élet szüntelen munkájához. Ezzel a bizonytalan érzéssel és a megszokott komfort hiányával a falusi élet nem indult könnyedén. Egyszerű ház, háromezer négyzetméteres nagy porta a domboldalban, hatalmas, mindig elgazosodó veteményeskert, sok jószág – ezeket a kihívásokat nem volt könnyű újra megszokni. „A blokkban munka után hazamegy az ember, vacsorát készít, majd gondtalanul eltrécsel a szomszédokkal, vagy tévét néz, hamar eltelik a nap. Falun úgy lep meg a naplemente, hogy soha sincs minden elvégezve, és ha mégis, pár nap, és kezdhetünk mindent elölről” – ecseteli viszontagságait a háziasszony, aki közben zöldfuszulykalevest főz a tiszteletünkre, és sonkát süt kolbásszal, nehogy étlen-szomjan maradjunk, mert ez errefelé bizony nagy szégyen.
2012. 10. 12. (XVI/41)
