Kevesek pályája mérhető a hajdan megénekelt archaikus hősökéhez: korai életútba szőtt családi mítosz, legendás tettek, isteni jelzők, s a múlékony emberi dicsőség szemlélése – élő adásban. Jordan a tökéletes kosárlabdázó eszményképe lett, amennyire csak ez egy tökéletlen világban kiábrázolódhatott. Az öt Jordan testvér közül a negyedikként érkezett 1963. február 17-én Michael, a legkisebb fiú. Istenadta őstehetsége a kosárlabdában csak nagy sokára vált nyilvánvalóvá, sőt, sokan már azt is csodának tartották, hogy átvészelte a gyerekkort: édesanyja több ízben majdnem elvetélt, Michael totyogós korában métereket repült, amikor belenyúlt egy konnektorba (meglepő, de egyéb baja nem történt), nyolcévesen kis híján vízbe fulladt – a barátja mellette veszett az óceánba. Viszont hároméves koráig élt anyatejjel – anyja szerint e nélkül fia nem válhatott volna azzá, amivé lett.
A szülőktől szívós munkát követelt, hogy ne nélkülözzenek, a kitörés esélyét jelentette már az is, hogy a hátuk mögött hagyták a brooklyni gettót.
A kosárgladiátor emlékei szerint még otthon szították fel benne a küzdőszellemet. Az apa be nem teljesedett álma volt, hogy hírneves baseballjátékos lesz, ezt az örökséget folytatva a fiúk a baseball-, a lányok a softballpályán igyekeztek. Miután viszont a müncheni olimpián az USA egy ponttal kikapott az oroszoktól a kosárdöntőben, a kilencéves Mike kijelentette, hogy egy nap ott lesz az olimpián, s biztosan győzni fognak. A család igazi kosaras tehetségének Michael bátyját tartották, és valóban, a versengésben rendre Michael maradt alul. A 23-as mezválasztással anno azt fejezte ki, hogy azért van fele- annyira jó, mint a 45-ös számú bátyja.
2013. 03. 08. (XVII/10)
