A bergen-belseni haláltáborban felvételt készítő egyik brit operatőr visszaemlékezéséből lehet tudni Hitchcock spontán reakcióját: a felvételeken látottak állítólag annyira megrázták a brit filmrendezőt, hogy egy hétig be sem tette a lábát a filmstúdióba. Hitchcock lehetett bár a feszültségkeltés és a rémületes látványalkotás nagymestere, „a valós dolgok” láttán mélységesen elborzadt.
Az Imperial War Museum vezető kurátora, Toby Haggith (kis képünkön), aki jelenleg személyesen az egyik felelős a film „újrafelfedezéséért”, azt nyilatkozta a brit The Independent című lapnak, hogy „a kollégák, szakértők és a filmtörténészek”, akik majd hetven év távlatából előzetesen vizsgálat tárgyává tehették a filmet, mélyen felkavarónak találták azt: „Az egyik közös észrevételük szerint a film egyszerre borzasztó és briliáns.” A szerkesztők az alkotást „sokkal inkább őszintének” vélik a hasonló témájú dokumentumfilmekhez képest.
A lelkiismeretes és alapos operatőrök zord alapanyagából kerekedett film az előzetes hírek szerint törekszik a teljességre: nem- csak a halált dokumentálja híven, hanem az akkor kezdődő „újjáépítés” és „kibékülés” folyamatáról is felvillant képeket. Így német civileket is lefilmeztek, akik szembesülvén a „nevükben és érdekükben” elkövetett iszonytató bűntettekkel, maguk siettek a halottakat eltemetni. A felvételek készítői minden különösebb irányítás nélkül rögzítették a képeket, mégis utólag megdöbbentő, ahogyan a különböző kezekben tartott kamerák a leginkább megrendítő és sokatmondó képeken elidőznek – ez visszatérően közös vonása a képsoroknak. Haggith mindezt az operatőrökben természetesen munkáló emberségnek és együttérzésnek tulajdonítja. Meglehet, a történtek dokumentálásához helyénvalóbb irányelvet a világ legragyogóbb művésze sem adhatott volna.
2014. 01. 17. (XVIII/3)
