Pályája a hatvanas években indult, akkor, amikor a filmtörténelem egy kivételes és soha vissza nem térő pillanatában az igényes művészi vagy szerzői filmek egyúttal a mozihálózatok tömegeket vonzó, nagy népszerűségű filmjei is lehettek. Az újhullámos rendezők, az olasz Fellini és Antonio-ni, a svéd Ingmar Bergman, a francia Truffaut és Godard, az angol Tony Richardson és még sokan mások forradalmian újfajta módszerekkel mutatták be filmjeikben a második világháború utáni modern világ emberének magányát, a politika, a pénzvilág régi-új ördögszekerét, az üres káprázatot, a dolce vitát. Az ekkor pályakezdő magyar filmrendezőknek nemcsak a film külföldi mestereitől jövő formanyelvi újításaikban kellett önmagukat megtalálniuk, de a mondanivalójuk megfogalmazásában be kellett kalkulálniuk a kelet-európai szocialista diktatúrák kultúrpolitikájának „tűrni-tiltani-támogatni” jelszavú elvárásrendszerét,
a besúgó rendőrállam megtévesztő, bekebelezni kívánó halálos ölelését. Jancsónak ebben a közegben sikerült filmjeivel rést ütnie a vasfüggönyön úgy, hogy filmjei nem kötöttek egyik tábor felé sem semmilyen vállalhatatlan kompromisszumot.
A nagy művésztárs Szabó István III/III-as ügynökként a pályakezdő Jancsóról a hatvanas évek elején többek közt azt jelentette, hogy ártalmatlan bolond. A valóban bohém szemléletű Jancsó azonban már az első jelentős filmjében, az Oldás és kötésben (1963) szakított a szocializmus merev osztályszemléletével, és az értelmiségi lét megalkuvásait elemezte. Igazi hangját a Szegénylegények (1965) című filmjével találta meg, amely a magyar filmkritikusok szerint minden idők legjobb magyar filmje. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követő kegyetlen megtorlások bemutatása, melyben a hatalom játéka a legyőzött túlélők megalázását, egymás közötti megosztását célozza, mindenki számára félreérthetetlenül beszélt az 1956-os forradalmat követő rendszerről. Ettől a filmjétől kezdve vált fő témájává a hatalom, az elnyomás cirkusza, az egyén és a közösség manipulálásának, elnyomásának a vizsgálata.
2014. 02. 07. (XVIII/6)
