hetilap

A klasszikus európai irodalmon nevelkedett emberfő García Márquezt olvasva nem egyszer bizony elhűl, nem hisz a szemének – s nem a könyv lapjait pásztázó szemének, hanem az írói képet szemlélve, aki a fantázia világába invitálta egy rendkívüli regény, egy történet erejéig. Vagy még azon is túl. Mert jó arra is emlékezni, hogy a földkerekség nem pusztán Európából és a nyugati civilizációból áll. Léteznek más erővonalak is, melyekre a magát oly régóta felvilágosultnak tartó világ nem hamar találja (újra) a szavakat. Még a hatvanas években tört ki az ismeretlenségből a latin-amerikai irodalom, amelynek leghíresebb képviselője Gabriel García Márquez. A nevével gyakorta fémjelzett irodalmi irányzatra végül rásütötték a „mágikus realizmus” nevet (a kifejezés megalkotója, talán nem véletlenül, egy német műkritikus). „Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, s geológiai balszerencséhez” – vallotta az író. Értelmetlennek és elhibázottnak találta, ha egy könyvet célzottan társadalmi vagy politikai hatásgyakorlás céljával írtak, előrébb valónak és elemibbnek tartotta, hogy aki ír, az történetet meséljen.

„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron” – szól memoárjában az író, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez a kolumbiai Aracataca falucskába való érkezéséről. Családját több nemzedéken át tépázta különféle formában a viszály, s felmenői közt az ifjú szerelmeseknek sem volt könnyű dolga. Gabriel szüleinek frigyét is ellenségesen fogadta a feleség családja, mivel a férj nem volt eléggé neves ember, ráadásul politikailag is más táborhoz húzott. Az első gyermek – Gabriel – születése után nem sokkal egy távoli városba költöztek, ahol a szülőknek sorra születtek a gyermekei. De a legidősebbet otthagyták a nagyszülőknél, abban a házban, „ahol minden megtörtént vele” – mint az   író memoárjában olvasható. Mint egy családi túszt, Gabót nyolcéves koráig az anyai nagyszülők nevelték, és különösen az „ezernapos háborúban” edződött polgárháborús ezredes nagypapa gyakorolt nagy hatást a zsengekorú fiúra. „Ez történt most is: ha keserűmandula illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” – évtizedek múlva így kezdődött aztán a regény: szülei történetét beleszőtte a Szerelem a kolera idején című, 1985-ben kiadott könyvébe.

A fiatal Márquez jogot tanult, de nem szerette, hamar abba is hagyta. Pályafutása 1948-ban újságíróként indult. Kezdetben egy kolumbiai napilap riportere volt, amit nem annyira elhivatottságból, mint inkább megélhetési gondok miatt választott.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek