A feudális kor kiváltságosai szebbnél szebb paloták páratlan pompáját élvezhették, a polgárosodás nyomán elinduló urbanizációnak azonban szükségszerű velejárója volt az alakulóban lévő városok szépészeti fejlesztése is. A főváros arculata ez idő tájt egészen megváltozott, köszönhetően az igen nagy létszámú és tehetséges építészeinknek. Felépült többek között a Magyar Nemzeti Múzeum (1802), a Pesti Vigadó (1833), a Fővámház (1874), a Magyar Királyi Operaház (1884), valamint a demokráciára való törekvést megtestesítő és az Országgyűlésnek otthont adó Parlament (1885–1904) is. A meghirdetett pályázatokon olyan nagy nevek indultak, mint Pollack Mihály, Hauszmann Alajos vagy Schulek Frigyes.
Országunk építészeti lehetőségei nemcsak honfitársainkat ihlették meg, hanem például a német királyi építészt, Friedrich August Stülert, vagy a később a párizsi Eiffel-torony révén híressé vált Gustave Eiffelt is.
Konkurencia tehát volt, az előbbrejutást inkább az ekkor még kettősen rétegződött társadalom akadályozhatta. Ez magában foglalta mind a feudális, mind a polgári hierarchiát, és annak ellenére, hogy ekkorra már többen végeztek Polytechnikumban – akárcsak Ybl –, szaktekintéllyel továbbra is a céhmesterek rendelkeztek. Szaktársai éppen amiatt tartották, és tartják mindmáig nagyra, hogy „végigjárta az architektus akkori társadalmi szereplehetőségeinek teljes skáláját, a céhes kezdetektől a kapitalizmus (nagy)vállalkozójáig” – írja Vadas Ferenc Ybl Miklós című munkájában.
2014. 04. 11. (XVIII/15)
