Érdekes, hogy filmjeiben többször is nagy empátiával alakított a lélek és az elme gondjaival foglalkozó szerepeket. Volt modern (és hajléktalan) Don Quiote a Halászkirály legendájában, klinikai pszichiáter az Ébredésekben, piros orrú bohócdoktor a Patch Adamsben, és játszott érző lelkű pszichológust is, amelyért Oscar-díjat kapott.
Williams egy viszonylag rendezett , chicagói családban nőtt fel, s mint a legtöbb komikus, már az iskolában közönségsikert aratott: paródiát rögtönzött, és számos helyzetben alkalmi stand-uposként keltett derültséget. Később úgy mesélte, hogy zárkózott és hallgatag gyerek volt, s a humor egyfajta menekülési út volt számára az erősebbek piszkálásai elől. Legfőbb eszközeit, mimikáját és fergeteges hangszínváltozásait csiszolva végzős korára már az iskola legnépszerűbb tanulója lett. S ha látunk valaha is amerikai iskolafilmet, sejtjük, ez mit jelent: hírnevet és jó kapcsolatokat, de vad partikat és ámuló rajongókat is, no meg könnyen kapható partnereket. Csupa olyasmit kicsiben, amiből minden, idővel „sztárrá” váló előadóművésznek egyre több jut karrierje emelkedésekor. S ami sokuknak (közvetve vagy direkt módon) végül a halálát okozza.
Williams az első közismert lépést a mulatói humoristaságból a színészet felé az Egy úr az űrből című sorozatban tette meg a hetvenes évek végén. Az annak idején Magyarországon is közkedvelt Nanu! Nanu! köszöntése világunk szokásos rendjét fricskázta egy, a mi szempontunkból kicsit „buggyant”, saját rendszere szerint nagyon is logikus kérdéseket feltevő űrlakót alakítva – erősen retrós kezeslábasban.
2014. 08. 21. (XVIII/34)
