Mivel a mű 1960-ban került kiadásra, nem mentes a szocialista rendszer vívmányainak dicséretétől, ám az összegyűjtött személyes beszámolók és visszaemlékezések, újságcikk-idézetek ritka bepillantást nyújtanak a húszas-harmincas évek nyomorába. Már a könyvhöz csatolt „nyomortérkép” is sejtetni engedi, hogy a fővárosban a századelőn nagyon sokan laktak embertelen körülmények között. „Budapest térképét nézegetem – írja Szamos. – 1929-ből való. Előttem újságok: szenzációs címek sötétednek a fehér lapokon. Ilyenek: »Budapest a nyomor fővárosa«, »Negyedmillió koldus a fővárosban…«. A hivatalosan feljegyzett nyomortelepeket próbálom berajzolni a régi térképbe. Telepek? Összefüggő városnegyedek láncolata ez.” (lásd keretes írásunkat)
Az 1867-es kiegyezés után Budapesten is hatalmas arányú ipari fejlődés indult be, és ennek következtében lakossága is felduzzadt: 1900-ban elérte a 733 ezret, majd évtizedenként átlagosan százezer emberrel nőtt. „A huszadik század elején fokozatos telítődés következett be: 1901–1910-ig a vidéki lakosság 1 279 265 lélekkel szaporodott. Budapest ebből a népességtöbbletből mindössze 100 ezer embert szívott magához. További 100 ezer a vidéki városok lakosságát növelte, és a tényleges szaporulat egyharmada nyomtalanul eltűnt az országból. Kivándorolt. A kivándorlás 1905–1907 között érte el a csúcsát, amikor évente 150-170 ezer ember hagyta el az országot.”
Budapestre tízezrével érkeztek vidékről az emberek a munkalehetőség reményében. „És amikor elérték a várost, maguk előtt látták a Váci úti gyárak előtt ezerszámra ácsorgó munkanélkülieket, a Teleki tér emberpiacán pedig a kínálkozó kubikosok tétlenül heverő talicskáinak hegyét. Éjszakára szállást kerestek, és tízezrével gubbasztottak dideregve a hidak és kapuk alatt. (…) Százból talán húsz kapott munkát, a többi nyolcvan pedig a csődöt mondott kísérletezések után lassan, de feltartóztathatatlanul csúszott kifelé a cselédszobás napibérletből a szükséglakások odúiba.”
2015. 01. 16. (XIX/3)
