Kérdeztem két barátot, velem jönnek-e. Egyikük azt mondta: csömöre van már a témától. Másikuk gyermekére vigyázott, mert az édesanya Pekingben dolgozik. Ő azt is mondta a magyar akusztikában fönnálló vitáról – miszerint megérdemelték –, hogy érdemben össze sem lehet hasonlítani, mérlegelni sem lehet egy vicclap közléseit és a szerkesztőség gépkarabélyokkal való lemészárlását. Teljesen hipokrita, képmutató álláspontnak nevezte az éles, akár durva karikatúra alkotás és a gyilkolás egy lapon említését vallási okokból. Én végül azért mentem, mert valahogy el kellett végeznem a gyászmunkát. Le kellett (volna) zárnom ezt a döbbenetes ügyet. Amit a magyar reakciók miatt sem nagyon lehetett. Mélypontnak a Trianon történetbe keverését – tudtam előre – tekintettem. Január 16-án láttam először a szétdarabolt Nagy-Magyarországot a „Je suis Trianon” és „Köszi Franciaország” felirattal.
Végignéztük a budapesti Francia Intézet auditóriumában az erős sodrású, francia nyelvű dokumentumfilmet angol felirattal és tolmácsgéppel. Egy pertörténetről szól. 2007-ben Philippe Val, a Charlie Hebdo tulajdonosa bíróság elé kerül, amiért közzétette a Flemming Rose dán lap 2005 őszén kirobbant karikatúrabotrányának 12 rajzát. A film válaszadási kísérlet arra, mit tehetnek a modern demokráciák a vallási fanatizmus kihívásaival szemben. Egyes magyar agyakban az Hebdo legyilkolása büntetés Trianonért. Mint ahogy Merényi Dánieltől, a Grafitembertől hallom, amikor ihletről kérdezik: „A magyar közélet minősége nem egy humuszban gazdag táptalaj.” Igeeen. Finoman szólva.
A francia startvonalon a HARAKIRI című szatirikus lap megalapítása volt, amiből a Charlie Hebdo keletkezett. Koppenhága kiszállása után Párizsban folytatta a – mindenféle folyamatot és jelenséget, így világvallásokat és egyházakat is érintő – rajzos és írott kommentárjainak kiadását, aminek következtében az iszlám világszervezet elnöke, aki egyben Marseille főmuftija 2006. július 18-án büntető feljelentést tett ellenük. Pedig nemcsak az iszlámba szálltak bele.
2015. 01. 23. (XIX/4)
