Meredek szekérút jelzi, merre keressük a mészégetőket. A végén egy nagy kopár tisztásra érkezünk, ahol sok farakás között füstöl a mélybe süllyesztett kemence, amit egy földbe vájt mélyedésen át táplál fával egy férfi. Köszönünk, de nem örvendenek a jöttünknek, nyoma sincs a híres erdélyi vendégszeretetnek. A mészportól fehér férfi köszön, de csak úgy foghegyről, és csak akkor enged kicsit a szigorából, mikor megtudja, hogy magyarországi turisták vagyunk, és nem a hatóság emberei.
Amikor a mészégetés mikéntje felől érdeklődöm, Attila, a gazda fia veszi át a szót, aki csupán két éve foglalkozik mészégetéssel, de a szavaiból egy igazi szakember képe bontakozik ki. Magyarországon, Kaposvár környékén próbáltak tavasztól őszig tartó mezőgazdasági-kertészeti munkával egzisztenciát teremteni, de a vendégmunkán sehogy sem sikerült megtollasodni, s inkább a szülőföld irányába fordították a kocsi rúdját. Itt a mészégetésre alkalmas évszakokban, a fagy beálltáig erdei emberré válnak, és ezt az ipart űzik. Attila szavaiból kiderül, erdővidéki származásúak, és bár csak második éve égetik a meszet, mégis szakszerűen és szabatosan adják elő a mészégetés mesterségének titkait.
A kemence külseje ezer fokon izzik, a felső boltozatát alulról nyaldossák a lángok, a kövek vibráló fényt kibocsátva izzanak, a boltozat fölött a forró levegő vibrál, mint a délibáb. A kemence körül olyan forróság van, hogy szinte elviselhetetlen, éget, perzsel, még levegőt venni is nehéz. A kemence tűzterének hőfoka ezer-ezerkétszáz körüli. Miközben Attila az itt égetett mészkő jó tulajdonságairól beszél, a gazda ölfa méretűre vágott fával tüzel. Nyersfával, mert a magas hőfokon a víz elemeire bomlik, és maga is az égést táplálja, magyarázza a fiú lelkesen az apró titkokat.
2015. 08. 19. (XIX/34)
