A színészek társadalmi szerepe a 19. század végén napról napra jelentősebb lett. A színészi pálya a hírnév mellett önálló egzisztenciával is kecsegtette mindazokat, akik a kor új lehetőségét akarták megragadni. Így a vagyontalan középosztálybeli lányoknak is felemelkedést jelenthetett. A színház nem csak a párválasztást, a házasságkötést könnyítette meg, de szinte az egyetlen olyan életpálya volt a nők számára, mely intellektuális vágyaikat, alkotókedvüket is kielégíthette.
Kezdeti nehézségek és a fénykor
Ebben a kulturális miliőben látta meg a napvilágot Fedák Sarolta Klára Mária 1879-ben Beregszászon. A tizéves Sárika minden gondolata a cirkusz körül csapongott. Kötéltáncosnő vagy műlovarnő szeretett volna lenni, ugyanis teljesen magával ragadta a manézs csillogása. A család kosztosaként, majd bizalmasaként sűrűn megfordult Sáriéknál Füzesséry Péter, a nagyevő, nagyivó, jó öreg Péter bácsi: apró, kancsal szemei voltak, a bajuszát pedig okkersárgára festette a sok tubák. Péter bácsi sokat feljárt Pestre, és onnan visszatérve a pesti színésznőkről, primadonnákról mesélt, egészen addig, míg Sárika kíváncsiságát sikerült felkeltenie. Idős mentora tudatosan építette ki Sári további lépéseit is: így az első operett-előadást – A citerást – a Népszínházban láthatta meg. Péter bácsi halálos ágyán egyetlen titkát Sárira bízta: ötezer forintját azzal a feltétellel hagyta rá, hogy ha szülei mégsem engednék színészi pályára, akkor szökjön el, és ebből fedezze a felmerülő költségeit.
2015. 10. 02. (XIX/40)
