A kávé szót magyarul elsőként Zrínyi Miklós vetette papírra a Szigeti veszedelem harmadik énekében. A kezdetben az ördög italaként számon tartott, arab eredetű folyadékot ugyanis a törökök honosították meg hazánkban. A 16. században még csak kifejezetten a törökök számára érkezett kávészállítmány országunkba; a magyar borivó urak tisztán török szokásnak tartván, ekkor még nem is igen foglalkoztak vele. Egy délszláv származású, utcai kávékimérő fiú hozott létre elsőként a klasszikus értelemben vett kávéházat 1714-ben, melynek a Cavesieder Blasius, azaz Kávéfőző Balázs nevet adta. 1793-ra a pazar Kemnitzer kávéház is megnyitotta a kapuit, melynek vetélytársa csak 1833-ban akadt, a Vigadó elődjeként számon tartott Redoute. Ezt követően sorra jelentek meg a történelmi szerepet játszó kávéházak is, mint a Pilvax vagy a Philosophus, igazi lendületet azonban csak a kiegyezést követő városegyesítés nyomán vett a kávéházalapítás.
A dualizmusra jellemző módon sok helyen magas volt a népsűrűség, és a gázvilágítást is csak drága áron lehetett beszereltetni, ezért sokan esténként még gyertyával világítottak – nem is beszélve a bérházakban megszokott közös mellékhelyiségek okozta kényelmetlenségekről vagy a nehezen beszerezhető tüzelőanyagról. Ennél fogva nagyszerű élményt jelentett a városi polgárnak, ha otthonról kiszabadulva akár már néhány fillérért márványpalotában tölthette a napját, ahol friss és hasznos információkhoz jutott, és ügyes-bajos dolgait is elintézhette.
Ez a típusú kávéházi kultúra különös ismertetőjegye volt a magyar társadalomnak. „A kávéház Budapesten, ahol annyi szükséges és fontos közintézmény hiányzott, többi közt valóságos népakadémia és könyvtár volt. Orvos, ügyvéd, bíró, tanár, író pihenése közben átlapozhatta az újságok özönét, a folyóiratok tengerét, néhol még a lexikonokat is” – írja Szini Gyula 1917-ben. Évtizedek leforgása alatt olyan élő intézményévé vált a városnak, amely a közjót és a kultúrát szolgálta. Fiatal orvosok és ügyvédek rendeltek a kávéházban; no, nemcsak kávét, hanem főként délelőtt fogadták a kedves pácienseket. „Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (fél egytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este fél nyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig)” – avat be a részletekbe Kosztolányi.
2016. 10. 28. (XX/43)
