Ezt ma önmegvalósításnak hívják, ám a múlt századfordulón még egyáltalán nem tanfolyamokon árulták el, hogyan is kell sikeresnek lenni azzal, ami nekünk adatott, erre mindenkinek magának kellett rájönnie. A „boldog békeidők” derekán, a második ipari forradalmon túl, az első világháborún még innét – átmenetileg – nem volt kifejezett hátrány, ha az Osztrák–Magyar Monarchiában az embert Kaminer Manó néven anyakönyvezik; mégpedig valahol a pesti zsidó negyedben. Legalábbis ahhoz képest nem, ami a kezdődő században következett.
A későbbi nagynevű rendező apja galíciai zsidó, édesanyja erdélyi, szintén izraelita család sarja volt, ám az ő fiatalkori, vagány „pesti srác” énje abszolút a közismert rejtői figurákra emlékezteti az utókori szemlélőt. Kalandvágyban, világcsavargásban hasonló mentalitású lesz majd a haditudósító fotós, Robert Capa is, aki – egy kicsivel később – szintén Budapestről indulva szerzett világhírnevet.
Manó (nevét csak később, húszéves korában magyarosította) a színészettel a hagyományos módon, tehát a színház világában találkozott először. A Népszínházban előbb amolyan „rohangálós” segéderőként kezdte, akit a színészek trafikáruért, újságért ugrasztottak, majd segédszínész lett.
2016. 11. 25. (XX/47)
