Vajon hányan emlékeznek még a hajdani színészlegendára, aki képes volt bárhol és bármikor, bármilyen politikai rendszerben egy egész országot megnevettetni? Tudta azt, amit csak kevesen, hogy a bánatra a leghatékonyabb gyógyír a nevetés. Nem csak tudta, alkalmazta is, végignevettetett a Horthy-korszak és a kommunista diktatúra alatt, így sikerült átvészelnie mindkettőt anélkül, hogy bizalmas kapcsolatot ápolt volna a hatalmon lévő politikai elittel.
Tréfált a háború előtti fekete-fehér mozifilmeken, majd 1945 után egészen 1970-ben bekövetkezett haláláig tovább kacagtatta a nagyérdeműt a színpadon. Sok embernek segített karcos Latabár-vicceivel. Kicsit enyhíteni tudta a ’44-es borzalmak emlékeit, majd a Rákosi-diktatúra fojtó légkörét, a mindennapi rettegést, amiben nagyszüleinknek és szüleinknek hosszú éveken át része volt. Nem véletlenül emlegeti mindmáig a színészt „Latyi”-ként az a nemzedék, akikkel, ha csak pár órára is, de feledtette a keserű valóságot.
Az utolsó Latabárhoz, a művész Katalin lányához vagyok hivatalos teára. Katalin születése óta az ódon százéves ház második emeletén megbújó családi fészkükben él. „Micsoda ház volt ez hajdanában, ha látta volna! A lift ébenfából készült, tükör és kárpitozott pad volt benne. Semmi sem maradt ugyanolyan a hatvanas évekbeli nagy tatarozás után, mint régen. A kapualjból eltűntek a Zsolnay-szobrok, csak egy-kettő van meg. Apukáék 1940-ben költöztek ide. A bátyám, Kálmán kétéves volt. Zuglóban laktak egy villalakásban, de nagymama nem érezte ott jól magát. Én már itt születtem 1942-ben. Valamikor öt szobánk volt. Apu egy kis színpadfélét rendezett be a szalonban. Nem éltünk fényűzően, de szép bútoraink voltak. Drága ruhákat sem vett soha, hiába nyaggattam értük. Tudja, mindig azt mondta: Ducikám, nekünk szerényen, egyszerűen kell élnünk. Ducinak becézett. Kislánykoromban husi voltam. Anyu volt a nagy Duci, én meg a kis Duci. Apukát mindig fogadóbizottságnak kellett várnia, itt a lift előtt, és búcsúzóbizottságnak kellett kikísérnie sűrű jókívánságok közepette, amikor előadásra ment. Megkövetelte az utolsó pillanatig” – emlékezik vissza nevetve, miközben bevezet a tágas lakásba.
2017. 03.31. (XXI/13)
