A szabadságharc után a magyar közvélemény szemében Szendrey Júlia nem volt több egy csalfa nőszemélynél, aki pusztán becsvágyból lett Petőfi neje, majd miután a költő hősi halált halt, még a gyászév leteltét sem várta meg, új férj után nézett. Petőfi legjobb barátja, Arany János 1850 augusztusában dühösen keserű verset írt, miután a Hölgyfutárból értesült Júlia második házasságáról. A honvéd özvegye kegyetlen vers:
a hősi halált halt katona feljön a „síri világból”, és hívatlanul betoppan hajdani felesége menyegzőjére. „Eldobtad a tiszteletes gyászt,/ Korán vetéd el azt, korán, (…)/ Élj boldogul… ez könnyű annak,/ Ki, mint te, oly hamar feled/ Még egy rövid szó gyermekemről,/ Azután, hölgy, Isten veled;/ Légy anyja és nem mostohája,/ Nehogy eljöjjek egy napon,/ És elvezessem kézen fogva/ Őt is oda, hol én lakom!…”
Ha Szendrey Júlia olvasta volna ezeket a sorokat, bizonyára éles tőrként hatoltak volna a szívébe, de nem olvasta. Ezt a verset ugyanis Arany életében soha nem tette közzé. A költő 1882-ben bekövetkezett halála után fia, Arany László találta meg a kéziratot, majd 1888-ban apja hátrahagyott verseivel együtt ezt is kiadta. Arany János egyébként a hatvanas években, amikor Pesten élt, Gyulai Pálékon keresztül baráti kapcsolatot tartott fent Júliával. (Gyulai Pál felesége Szendrey Mária, Júlia húga volt.) Szintén 1850-ben írta az Emléklapra című versét, amit a forradalom költőjének özvegyéhez címzett vigasztalásul. Részvét és együttérzés csendül ki soraiból: „Majd csak felszárad a könny… ámde a bú?/ Oszlik talán egy hosszu életen./ Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,/ Szíves, de bánatos üdvözletem.”
2017. 03.10. (XXI/10)
