John Lennon, aki tisztában volt a pillanat jelentőségével, a Candlestick Park színpadán még sietve elkattintott magáról egy önarcképet – szelfiről ekkoriban természetesen szó sem volt –, a fotó hátterében a rajongók tömegével. A világ leghíresebb zenekara, egyszersmind korának legnagyobb hatású kulturális jelensége 1966. augusztus 29-én – nagyjából 1400 közös fellépés után – maga mögött hagyta a koncertezés taposómalmát.
A Brian Epstein menedzser kötötte turnészerződések értelmében az együttesnek évekkel korábbi popstílusú dalait kellett nap nap után, visító közönség előtt ledarálnia. Pedig a Beatles zenei identitása egészen meglepő fordulatokat vett, és új irányokban teljesedett ki. Ezt a Revolver című, alig egy hónappal korábban piacra dobott hetedik albumuk után a legszőrösebb szívű kritikusok sem vitatták. Paul McCartney mégis olyan festőkhöz hasonlította a szinte minden nap fellépő együttes tagjait, mint akiket eltiltottak az ecsettől, és most korábbi mázolmányaikkal házalva róják a vidéket.
Az Epstein akaratából kordába préselt Beatlesnek elege volt a vándoréletből, a tolakodó sajtóból, az ekkorra egyre ódivatúbb gombafrizurából (jóllehet az úgynevezett „brit invázió” zenekarai körében ez az egyenfazon még évekig népszerű volt), leginkább pedig abból, hogy saját maguk számára is csak a csendes és visszafogott japán közönség előtt derült ki, mennyire csapnivalóan játszanak már a színpadon. Erre reflektáltak később Lennon szavai: „A zenét nem is hallotta senki. Nem is volt igazi koncert, csak látványosság, ahol mi voltunk az attrakció, és a zenének semmi köze nem volt hozzá.”
2017. 06.23. (XXI/25)
