Oroszország belpolitikájában 2012 óta megfigyelhető egy erőteljes konzervatív fordulat, noha erre utaló jelek már 1988-ban, Gorbacsov idején is megjelentek: a pravoszláv egyház akkor ismét előtérbe került, és azóta egyre inkább közeledik a kormányzó hatalom felé. Az a liberális demokráciák számára alapvető tétel, hogy az egyháznak és az államnak egymástól elválasztva kell működnie, Oroszországtól teljes mértékben idegen volt, leszámítva azt a hetven évet, amikor az egyház a szovjet állam elnyomása alatt nyögött.
„Az állam és egyház szétválasztása, melyet Önök Franciaországban természetesnek találnak, nálunk lehetetlen” – írta Maurice Paléologue, a huszadik század elején Szentpéterváron szolgáló francia nagykövet, egy orosz politikust idézve. „A cárizmus és az ortodox vallás elszakíthatatlanul kötődik egymáshoz az isteni jog kötelékével. A cár az abszolutizmusról éppúgy nem mondhat le, mint az ortodox hitről. Az egyeduralmat és a vallást csakis a forradalom válthatja fel” – jelezte előre egy orosz mérsékelten konzervatív politikus, bizonyos Kulomzin, akit Paléologue idéz A cár országa a Nagy Háborúban című könyvében.
És így is lett: a prófétikusnak bizonyult mondatok után mintegy két évvel megérkezett a forradalom, amely megbontotta a „szünergiát” a hatalom és az egyház között, de a nép nagyobbik részében az igény mindvégig megmaradt a „megszentelt hatalom” iránt. Hogy ez mennyire mélyen volt jelen a szovjet lélekben, azt mutatja az a tény, amely az 1937-es népszámlálás adataiban tükröződött, amelyet a szovjet hatóságok titkosítottak, és mindenkit kivégeztettek, aki az adatok összesítését végezte. A „hiba” az volt, hogy – a Szovjetunió történetében először és utoljára – megkérdezték az összeírtak vallási hovatartozását. Az erre adott válaszokat azonban nem hozták nyilvánosságra, mert a válaszadóknak több mint a fele (57 százaláka) hívőnek vallotta magát a csaknem negyedszázados ateista propaganda ellenére!
2017. 09.08. (XXI/36)
