– A könyv egyik tanulmányában van egy érdekes rész, ami arról szól, hogy meglehetősen nagy apátia mutatkozik a pécsi önkormányzat tevékenysége iránt. Hiába nyilvánosak az ülések, azokon a polgárok elenyésző százaléka vesz csak részt. Vidéki politológusként hogyan látja ezt a kérdést?
– Érdekes kettősség tapasztalható ezen a területen. Az emberek általában azt mondják, hogy "én nem foglalkozom politikával, mert az egy csúnya dolog", ugyanakkor mindenről és mindenkiről – mármint a politikusokról – megvan a véleményük. Több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után sokakat – főleg a vidékieket – már nem érdeklik a politikai fórumok, viták, azonban szívesen megmaradnak a konyhai politizálás szintjén.
– Nem veszélyes, ha lanyhul a figyelem a politikusok tevékenysége iránt?
– Dehogynem, főleg vidéken. Az országos közéletre ugyanis jobban odafigyel mind a sajtó, mind a társadalom, mint a helyire, ahol így könnyebben történhetnek olyan dolgok, amelyek nem a köz érdekeit szolgálják. Évekkel ezelőtt egy amerikai vidéki újságnak a főszerkesztőjével beszélgettem, aki elmondta, hogy náluk is ugyanez a helyzet: az országos politika jobban szem előtt van, több média foglalkozik vele, emiatt a korrupciók elfedésének a lehetősége is sokkal kisebb, mint vidéken. Ilyen szempontból tehát egyáltalán nem sajátosan magyar jelenségől van szó. A helyi politikusok egyébként gyakran építenek is a polgárok elfordulására, sőt tapasztalatom szerint sokszor lenézik az úgymond laikus lakosság véleményét.
– Kiskirályságok jöhetnek létre vidéken?
– Igen. Sok helyen a közélet szereplői és a "laikusok" egyaránt ugyanazt mondják, hogy a politika – Mikszáth Kálmán szavaival élve – "úri huncutság". A politikusok úgy kalkulálnak, hogy "jó ebben részt venni, mert kevesen értenek hozzá", a polgárok pedig pont ellenkezőleg, mégis ugyanabban a szellemben gondolkodnak: "ebben nem érdemes részt venni, ez csak a semmittevők huncutkodása".
– A vidéki sajtó miért nem képes az erős ellenőrző szerepre?
– Ennek több oka is van. A vidéki orgánumok gyakran nagyon jelentősen függnek a helyi hatalomtól, ugyanakkor egy részük szinte undorodik attól, hogy a politikához nyúljon, mert attól fél, hogy ezzel elriasztja az olvasókat. Ezért gyakran megtörténik, hogy a vidéki sajtó gettósítja a vidéki politikát, megbélyegzi, mint betegséget, mint ami krónikus, de nem szeret vele érdemben foglalkozni. Így nem alakul ki igazi politikai párbeszéd, vita, ami kívánatos volna, és ami segítené a helyi politizálást. Az emberek ettől még jobban elfordulnak a közélettől, és ezzel a kör bezárult.
– Az országos és a helyi sajtónak egyaránt az a célja, hogy megtalálja a botrányokat, és ez tulajdonképpen nem baj, ezzel egyik jelentős feladatukat teljesítik. A kérdés az, hogy ezt milyen színvonalon és milyen mélységig képesek megtenni. Ha az országos médiát nézzük, akkor akadnak olyan lapok, ahol megpróbálják feltárni a dolgok mögöttes értelmét. Ezt valahogy a terjedelme és a felkészültség hiánya okán a vidéki média nem tudja megtenni, ezért megreked a bulvárújságírás szintjén. A másik gond – ami nagyobb országokban is jellemző – az a vidéki médiák monopolhelyzete. Ez – az ösztönző versenyhelyzet elmaradása mellett – azért is igazán veszélyes, mert a sajtót nem ellenőrzi a sajtó. Tehát ha megíródik egy cikk, egy riport, akkor nincs egy másik orgánum, amelyik megírja, hogy "ez a lap nem helyesen írta meg a történteket". Tehát a vidéki sajtó helyzete korrumpáló tényező lehet magára a sajtóra nézve is.
2001. 04. 21. (V/16)
