Óriásgép érkezik a Taszáron kialakított amerikai katonai légibázisra Fotó: MTI
A katonai lakótelep mentén haladunk a falu központja felé. Itt élnek a magyar hivatásos katonák, illetve volt katonák és családjaik. A falu központját a település jelentéktelen mérete miatt hamar elérjük. Menet közben tudom meg, hogy az előző amerikai támogatottságú akciókkal ellentétben (IFOR, SFOR) az amerikai bázis most nem várja tárt karokkal az újságírókat, és semmi lehetőség nincs a fényképalbumunkat gazdagítani egy-két mosolygós, eredeti G. I. Joe fotójával.
Meglepetésemre a falu legnagyobb kocsmája lett az amerikai hadsereg ideiglenes "sajtóközpontja". Egy-két játékautomata és sok ráérő, kissé unatkozó magyar katona járul hozzá az "eredeti" hangulathoz. Stern hadnagy, az amerikaiak szóvivője ad folyamatosan tájékoztatást és rövid interjúkat az újságíróknak. Sorban állás közben a helyettese szól oda hozzám: "Ismeri a szabályokat?" Persze, már a korábbi telefonálásaimból kiderült: "No numbers! No time!" Magyarul: sem a képzendő irakiak létszámáról, megérkezésükről, kiutazásukról, itteni tartózkodásuk hosszúságáról nem kérdezhetek.
A beszélgetés közben azonban így is sok "titokra" fény derül. Megtudjuk például, hogy a központban tolmácsokat is alkalmaznak. Szóval néhány "tolmácsunk" tolmácsolásra szorul. Kiderül az is, hogy a "civil feladatokat" végző irakiak között nincsen nő, s a korábbi hírekkel ellentétben családtagjaikat sem hozták magukkal. Lényegében fiatal és nőtlen irakiakról van szó, akik "valahol a világban éltek eddig", és "mindenüket otthagyván önkéntesként jelentkeztek, és az iraki demokratikus erők a nagy londoni központjuk javaslatára elfogadták jelentkezésüket".
A közhiedelemmel ellentétben a mostani kiképzésnek nem biztos, hogy teljes egészében köze van a jelenlegi nagy iraki válsághoz. A kiképzés jogalapja ugyanis az amerikai kongresszus által 1999-ben megszavazott Irak Liberation Act program. Az "iraki felszabadítási törvény" értelmében az Egyesült Államok vállalta az úgynevezett iraki ellenzékiek kiképzését. Az évszám azért is fontos, mert mindez jóval előbb volt a 2001. szeptember 11-ei borzalmas tragédiánál, előbb a terrorizmus elleni harc meghirdetésénél.
Számomra már a taszári látogatás előtt is több kérdés felmerült. Mit értenek azalatt, hogy "iraki", illetve "iraki demokratikus erők"? Az iraki önkéntes iraki állampolgár vagy más ország állampolgára, akinek iraki felmenője volt? Szaddámnak két nagy ellenfeléről tudunk: a síitákról, akik vallási alapon "ellenfelei" a szunnita Szad-dámnak, illetve a kurdok etnikai, kevésbé vallási alapú közösségéről. Nem vagyok biztos abban, hogy valamelyikük is megfelel a nyugati értelemben vett demokratikus ellenzéki fogalmának. Kételyeimet meg is fogalmazom: "Ön ismer személyesen nyugaton élő irakit?" A szóvivő csodálkozva válaszol: "Nem találkoztam még egyik önkéntessel sem, de részt vettem egy kulturális képzésben, tanulmányoztam az iszlám tanait és Irak történelmét, valamint kultúráját. Minden amerikai katona aki a bázison dolgozik, ilyen multikulturális képzésben részesült. Sőt, a képzésben lehetőséget biztosítunk, hogy az esetleges vallásos résztvevők tudjanak ötször naponta imádkozni".
A tipikusan "politically correct" amerikai válasz alatt hirtelen elkalandoznak a gondolataim. Ismertem irakiakat, ha nem is sokat. A nyugati országokban élő emigránsok körében általánosan jellemző a Szaddám-elle-nesség, de ugyanúgy az Amerika-ellenesség is, méghozzá az első Öböl-háború és az embargó miatt. Ilyen tipikus "demokratikus ellenzéki" az a száműzetésben Budapesten élő fiatal iraki síita, akivel két héttel ezelőtt beszélgethettem. Ő például szívesen üdvözölne egy igazi demokráciát Irakban, és síita származása ellenére biztosított afelől, hogy semmiben sem szimpatizál a szomszédos, ugyancsak antidemokratikus iráni rendszerrel.
A beszélgetés során viszont egyértelműen kiderült: ugyanazon fogalmak alatt ő teljesen mást ért. Mint mesélte: "Dél-Irakban éltem az első Öböl-háború idején, amikor az amerikaiak elfoglalták a városunkat, ekkor átéltem azt is, ahogyan hirtelen megbékültek Szaddám hadseregével, és cserben hagytak bennünket, síitákat. Ott tartózkodtak még a városban, amikor Szaddám hadserege visszavette városunkat. Hatalmas vérfürdő következett. Nemcsak a lázadókat ölték meg, hanem mindenkit válogatás nélkül: nőket, gyermekeket. Az amerikai erők pár kilométerre a helyszíntől állomásoztak. Akkor menekültem el Irakból. Hogyan bíznék újból ugyanabban a hadseregben?" – kérdezte keserűen a fiatal síita. A beszélgetés közben szikrázott a szemében az amerikaiak iránt táplált gyűlölet. Szóval a "demokratikus" beállítottságú Szaddám-ellenzék nem feltétlenül azonos a klasszikus, nyugati beállítottságú fogalmunkkal.
A taszári kocsma játékgéphangjai hamar visszatérítik gondolataimat a valóságba. Előttem Stern szóvivő akkurátusan magyarázza, hogy "a taszári kiképzés teljesen egyedi az amerikai hadsereg történetében". Persze. S mivel tudtam: no numbers, no time – több kérdésem nem is maradt.
CIA kontra Pentagon?
2003. 02. 07. (VII/6)
