Mint ismert, a magyar jobboldal és a katolikus egyház magyarországi vezetői együtt hördültek fel azon, hogy Gyurcsány Ferenc vatikáni látogatása során kritizálta a Magyar Katolikus Egyház politikai aktivitását, külön kiemelve a népszavazási kampányban való aktív részvételt és az Oktatási Minisztérium előtti tüntetés ügyét. A jobboldal szerint ez a cselekedet "megdöbbentő arcátlanság" volt, amire régen látott indulattal vetették rá magukat jobboldali politikusok, akiknek a jobboldal (és többek között a Magyar Katolikus Egyház) közös politikai kudarca után kétségtelenül jól jött egy figyelmet elterelő botrány. Mint ahogy a Magyar Katolikus Egyház számára kétségtelenül kényelmetlen, váratlanul jött ügynökügyi MSZP-bejelentés is okot ad arra, hogy a figyelmet eltereljék. Ebben az ügyben a magyar katolikus vezetők kétszeresen is kényelmetlen helyzetben vannak, hiszen vélhetően a Vatikán számára is hasznos információkat tartalmazhat a III-as főcsoportfőnökség iratainak megnyitása.
A botrány tehát kapóra jött, de vajon igazuk van-e azoknak, akik felháborodnak, és vezeklésre szólítják fel a miniszterelnököt? Meggyőződésem szerint nincs. A miniszterelnök ugyanis egy politikai kérdésekben aktív szervezet tevékenysége kapcsán fejezte ki kritikáját a szervezet vezetőjével folytatott tárgyalásokon.
A magyar kormány feje a katolikus egyház fejével és egyben Vatikán Állam fejével tárgyalt, politikai és nem teológiai kérdésekről. Teljes joggal lehetett volna kritizálni a miniszterelnököt, ha teológiai kérdésekben fejtette volna ki álláspontját, mivel azokban nyilvánvalóan nem kompetens, de politikai kérdésekben egy olyan állam fejével tárgyalt, amely állam nemzetközi szerződést kötött a magyar állammal a Magyar Katolikus Egyház támogatásáról. Talán akkor is indokolt lett volna a megütközés, ha Gyurcsány Ferenc ezekben a kérdésekben itthon, a magyar egyházi vezetőkkel tárgyalva más álláspontot képviselt volna, mint Vatikánban, erről azonban nincs szó: a miniszterelnök álláspontját itthon is hangsúlyozta, az egyház magyarországi vezetőinek is ugyanazt mondta ezekben a kérdésekben, mint a pápának. Lehetett volna kritikát megfogalmazni akkor is, ha a magyar kormányfő a sajtón keresztül "üzent" volna a pápának, de nem ez történt, a két egyenrangú fél tárgyalásán a másik félnek a diplomáciai illendőség keretei között felvetett észrevételekre volt lehetősége válaszolni.
A miniszterelnök tehát az aggályait a logika, a tisztesség és a diplomáciai protokoll szabályai szerint a megfelelő helyen, a megfelelő időben fogalmazta meg. Kérdés azonban, hogy igaza van-e a miniszterelnöknek, amikor az egyházakat azon az alapon kritizálja, hogy azok nem folytathatnak politikai tevékenységet? Igaza van-e annak a baloldali álláspontnak, amely szerint "a politikának ki kell jönni a templomokból"? Meggyőződésem szerint nincs. Az MSZP a vitában rossz alapról indul.
A jobboldal kétségtelenül avítt ideológiai alapról támadja a miniszterelnököt, azt a látszatot keltve, hogy az egyház politikai kérdésekben vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen tekintély, így nem lehet nyilvános vita és kritika tárgya. Ugyanakkor az MSZP is avítt ideológiai alapról védi álláspontját, amikor azt állítja, hogy az egyházak nem foglalhatnak állást politikai kérdésekben, illetve hogy a templomokban nem lehet politikai kérdésekről szólni.
Az egyházak – így valamennyi magyar egyház és felekezet – a magyar társadalom része. Az egyházak tagjai adófizető magyar polgárok, akik egyházukat a közösségi élet fontos területének tartják. Demokratikus társadalomban nem lehet azt kifogásolni, hogy az emberek azokban a közösségekben, amelyekhez kötődnek, tájékozódást keresnek életük fontos kérdéseiről. Nem fogadható el az az álláspont, amely az egyházak társadalmi szerepvállalását az egészségügy, a szociális segítés és az oktatás kérdéseire korlátozza. Hogyan lenne elvárható egy természetes közösségtől, hogy szolgáljon a kábítószeresek vagy a szegények felé, ugyanakkor ne nyilvánítson véleményt azokban a kérdésekben, amelyeket ezen jelenségek kiváltó okának tart?
A demokratikus társadalmakban senki nem gondolja úgy, hogy "a templomokban imádkozzanak, a munkahelyeken dolgozzanak, a politikát pedig bízzák a politikusokra". A politika
mindannyiunk ügye, olyan kérdésekkel foglalkozik, amely a sorsunkat, mindennapi életünk minőségét határozza meg. Természetesen az nem megengedhető, hogy a munkahelyi előmenetel a politikai hovatartozástól függjön, mint ahogy az sem, hogy az egyházi szolgálatokat politikai hovatartozástól tegyék függővé (ahogyan az egyik vidéki településünkön történt, ahol a plébános nem volt hajlandó végtisztességet adni a település szocialista polgármesterének édesanyjának, aki egyébként életében aktív katolikus hívő volt). A politikai kérdések azonban szóba kerülhetnek az egyházakban, és semmi kivetnivalót nem lehet abban találni, ha az egyházak tagjai a politikai kérdésekben is hallgatnak a papok és a lelkészek tanácsára, vagy meghallgatják a hozzájuk közel álló politikusok véleményét. Mint ahogy abban sem lehet kivetnivaló találni, ha az egyházak a saját érdekeiket politikai cselekedetek formájában is érvényesíteni szeretnék. Ezt tették az amerikai keresztények is, amikor az egyházi vezetők, a helyi lelkészek és a keresztény aktivisták buzdítására nagy számban részt vettek a novemberi elnökválasztáson és ott George W. Busht támogatták. (Megjegyzem, mindkét elnökjelölt, hasonlóan a szenátor-, képviselő-, és polgármesterjelöltekhez aktívan kampányolt a templomokban.)
Azonban van egy nem elhanyagolható különbség az amerikai keresztények és a magyar katolikusok között: az amerikai egyház önfenntartó, a hitéletet a hívők saját jövedelmükből támogatják és nem az adófizetők pénzén. Ezzel szemben Magyarországon a rendszerváltás idején még az hangzott el, hogy az állam arra az átmeneti időre támogatja csak az egyházak hitéleti tevékenységét, amíg azok kiheverik az elnyomás időszakát, és újra talpra állnak. A katolikus egyház vezetőinek szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy például a népszavazás ügyében elfoglalt álláspontjukat a választópolgárok több mint nyolcvan százaléka nem támogatta! Bár a kérdésben nem történt tudományos vizsgálat, de alappal tételezhetjük fel, hogy a nem szavazó és a nemmel szavazó állampolgárok adójából származik a katolikus egyháznak adott állami támogatás nyolcvan százaléka. Feltehető a kérdés, hogy helyes-e elfogadni a többség, adóból származó pénzét, majd egy kisebbségi politikai álláspontot képviselni. A kérdés nem vetődne fel, ha az egyházat a hívők tartanák el (természetesen úgy, hogy az oktatási, szociális, egészségügyi tevékenységet az állam normatív alapon finanszírozná), hiszen ebben az esetben a hívők döntésétől függne az is, hogy támogatják-e egyházuk közéleti szerepvállalását.
A vita a jobboldalon azért tűnik abszurdnak, mert az egyházak egyszerre tartanak igényt valamennyi magyar állampolgár – így az övéktől eltérő vallású, és politikai meggyőződésűek – adóforintjaira, és arra, hogy a társadalmat megosztó politikai kérdésekben állást foglaljanak. Az egyházak és védelmezőik egyszerre igénylik, hogy közéleti kérdésekben állást foglaljanak és ugyanakkor ez az állásfoglalás ne legyen vitatható.
A baloldali álláspont abszurditását ezzel szemben az adja, hogy az állam és az egyház szétválasztásának helyes elve helyett a társadalom és az egyház hibás felfogásának talaján áll.
Ha a két fél nem pusztán figyelemelterelésre akarja használni ezt az ügyet, akkor inkább az önfinanszírozó egyházmodell kialakításán kellene fáradozniuk, felszabadítva ezzel az egyházakat arra, hogy híveik érdekében aktív közéleti szerepet vállaljanak.
2004. 12. 23. (VIII/52)
